Nem rejtőzhetünk el örökre a bánat elől. Az megtalál minket a szélben, az álmainkban, a legkisebb apróságokban. Mindenképp megtalál.

A GHOLA SIRALOMÉNEKE

A Bronso kivégzését követő vigasságok még inkább elnehezítették Jessica szívét. Tudván, hogy Alia számít a jelenlétére és arra, hogy mosolyogva és örömmel nyugtázza „diadalukat”, Jessica álarcot vett fel, csupán rövid időre, ameddig még elviseli. Ám ahogy a fellegvárban mindenfelé megrendezett élvhajhász ünnepségek egyre hangosabbá és egyre kicsapongóbbá váltak körülötte, immár nem bírta tovább a feszültséget és a lelke mélyén érzett komor undort.

Hogy lehetett bárkinek jókedve, amikor legbelül egyértelműen helytelennek érezte ezt? Egyedül kellett maradnia.

A Bene Gesseritek egykor belésulykolták, hogy uralkodnia kell mindazon, amit ők egyéni gyengeségnek, emberi gyengeségnek ítélnek. És még az emberiség kiváló ismerőinek tekintik magukat! Ám az irányítására tett kísérletek – a szerelem tiltásától a Kwisatz Haderach kinemesítéséig – kivétel nélkül kudarcot vallottak. Az emberi lényeket sosem lehet teljes mértékben az uralmuk alatt tartani.

Ha most látnák, a Nővérek bizonyosan helyeselnék, Jessica mily rendkívüli önuralommal zabolázta meg érzelmeit, mióta értesült Paul haláláról. Ám épp mivel ennyire felülemelkedett érzésem, mintha megfosztatott volna a teljességtől, ahogy az eunuchok is képtelenné válnak az egyik alapvető biológiai tevékenységre.

Jessica oly régóta védte magát bármiféle érzelmi kitöréstől, hogy sikeresen hideg, szürke hamuvá taposta az éledő szikrát. És mi végre? Ama múltba vesző éjjelen, amikor a sivatagban bolyongva Paullal együtt értesült Leto herceg haláláról, sírva fakadt... és mélységesen felkavarta, hogy Paul képtelen kimutatni az érzelmeit. Később, az arrakeeni csata során, amikor közölték velük, hogy sardaukarok megölték elsőszülött fiát, Paul, a császárságot megdöntő fremen seregek bátor és győzedelmes vezére képtelennek bizonyult megsiratni a vértanúhalált halt gyermeket.

Mostanra Jessica ugyanilyenné vált, gyászra képtelenné, hiába veszítette el a saját fiát.

Most, ahogy a fellegvárba menekült az őrjítő mulatozás és a felfordulás elől, ösztönös indíttatásra haladt át ajtók és folyosók során. Meglepetésére a kicsinyek lakosztályának küszöbénél találta magát. Valami kitisztult az elméjében. Az unokáim, gondolta. A kis Leto és Ghanima... akik az Arrakis és az Atreides-ház jövőjét jelentik. Erős késztetést érzett, hogy betérjen hozzájuk, belenézzen a szemükbe, hátha tekintetükben rálel azok vonásaira, akiket elveszített: Pauléra, Csaniéra, vagy akár a szeretett Leto hercegére.

A testőrök immár kérdezősködés nélkül beengedték Jessicát a belső kert kapuján. Átvonult előbb az egyik, majd a másik nedvzáró ajtón, be a buja üvegházba, melyet bölcsődének alakítottak át. Odabent Harah fogadta, a büszke és hűséges Harah, aki kölykeit féltő nőstényoroszlán módjára óvta védenceit. Szándékosan távol maradt Bronso kivégzésétől, majd az azt követő ünnepségektől is.

– Szeretnék egy kicsit egyedül maradni az unokáimmal, Harah. Megtennéd nekem ezt a szívességet?

Stilgar hitvese meghajolt, sokéves ismeretségük ellenére hivatalos maradt Jessicával szemben. – Természetesen, Sayyadina.

Hangtalanul, gyorsan távozott, magára hagyta Jessicát, hogy háborítatlanul bámulhassa az alig néhány hónapos fiúcskát és kislányt. Mindketten hatalmas lehetőségeket és némi furcsaságot hordoztak magukban. Jessica tudta, hogy Alia egész életében a Más Emlékekkel és különös gondolatokkal küszködött. Vajon mi mást kell majd még elviselnie ennek a két kisdednek?

Jóllehet korábbi látogatásai során tartózkodóan viselkedett az ikrek jelenlétében – alig pár alkalommal járt még csak náluk Jessica most egy pillanatig sem tétovázott. Két karjába vette a két csecsemőt. – Kedves Leto... drága Ghanima. – Odahajolt hozzájuk, és homlokon csókolta őket, és amint megtette ezt, rájött, az ellen lázadt így, ahogyan egykor őt nevelték, nem engedték, hogy megtapasztalja a gyengédséget, s nem engedték, hogy maga képessé váljon rá.

Mintha megkettőződött, emlékektől visszhangzott volna előtte a kép, ahogy felidézte magában a pillanatot, amikor először vette a karjaiba újszülött fiát, Pault. Addigra teljesen kimerült, csörgött róla a veríték, Suk-orvosok vették körül és Bene Gesserit bábaasszonyok, sőt még Shaddam hitvese, Anirul is vele volt. Paul élete már órákkal a születése után veszélybe került, elrabolta őt egy orgyilkosjelölt, és csupán később szabadította ki őt Mohiam. Micsoda fintora a sorsnak!

Szavait alig kivehetőn súgta nekik. – Vajon mi várhat még rátok? – Fogalma sem volt, mit mondhatna még.

A kisdedek gügyögtek és fészkelődtek a karjában, mintha mentálisan egymásra hangolódtak volna vele. Jessica az arcukra meredt, és mintha leheletnyi hasonlóságot fedezett volna fel Paulhoz a csöppnyi állkapcsokban, orruk ívében, csillogó szemük állásában... mintha mindezt látta volna már.

Jessica maga elé képzelte a Tabr sziecs bábaszobájában holtan heverő Csani pontos emlékmását. Jessica tudta, Paul egykor mennyire szerette őt... és saját tapasztalatából ismerte, milyen szörnyűséges volt a fájdalom, amikor értesült Leto herceg haláláról. Ám jövőbelátó képességének köszönhetően Paul vajon hányszor láthatta álmaiban ugyane képet, tudván, hogy semmit sem tehet azért, hogy megakadályozza? Mit érezhetett emiatt? Jessica fejében csupán a kőégető után látásától megfosztott fia járt, elképzelni sem tudta, mennyire összetörhette roppant önbizalmát az efféle veszteségek feletti felfoghatatlan gyász. Vajon Paul azt hihette, mindent elvesztett már? Bizonyára így tűnt neki.

Jessica maga is sok mindenben hibásnak érezhette magát. Nem támogatta fiát, nem adott erőt neki, nem érzett együtt vele, nem értette meg. Ehelyett a Caladanon maradt, hátat fordított a politikának és a fiának. Magára hagyta őt. Elidegenítette magától a gyermekeit, és eltávolodott tőlük, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá... épp úgy, ahogy most Paul elhagyta az újszülött ikreket. A két gyermek sosem fogja megtapasztalni, milyen az apai vagy anyai szeretet.

Jessica magához szorította a kisdedeket, és ismét megcsókolta őket. – Sajnálom, annyira sajnálom. – Nem tudta pontosan, kitől is kér most elnézést.

Itt, a gyermekek lakosztályában állva, lábából kiszállt az erő. A kisdedek felnéztek rá, ám ő csak Pault látta maga előtt, akit megfojtott fremen sorsának mérhetetlen fájdalma, és kisétált a dűnék közé, többé vissza sem fordult, hogy senki se lelhessen rá. – Immár szabad vagyok.

Nem épül szentély csontjaiból, gondolta Jessica. Ellentétben a hercegemmel.

Még csak el sem búcsúzott fiától... drága Pauljától.

Térde megroggyant, teste lassan a belső kert földjére omlott. Akár egy sivatagon átsüvítő vihar, mely hevesebbnek bizonyul minden előrejelzésnél, a szomorúság, a felismerés, a veszteség teljesen letaglózta Jessicát, aki nem tudott harcolni ez ellen. Kizárólag a gyász számított, melyet képtelen volt kiadni magából... egészen mostanáig.

Jessica nagy levegőt vett, aztán lassan, fájdalmasan sóhajtott. Zokogni kezdett, válla rázkódott, háta meggörnyedt. Melléhez vonta a csecsemőket, úgy kapaszkodott beléjük, akárha ők jelentenék az egyedüli biztos pontot, melybe belekapaszkodhat az iszonyatos, elsöprő viharban.

Az én Paulom...

A fremen tilalom, miszerint nem szabad vizet hullatni a halottakért, éppúgy semmit nem jelentett immár neki, mint a Bene Gesserit ostoba parancsolatai. Jessica nem tudta, mikor apad el végül könnyei árja, ám egyelőre hagyta, hadd folyjanak, amíg csak kell.

A mulatozás egész nap nem maradt abba Muad-Dib fellegvárában. Bárhova ment, Irulan hercegnő a halál alig kivehető illatát érezte maga körül, mintha több tetemlepárló nedvzárója felmondta volna a szolgálatot, s hagyta volna kiszökni a szagokat.

Mindez egy rothadó kormányzat bűzére emlékeztette őt...

Az egyik fremen asszony, aki nemrégiben került a császári udvarba, egy apró keselyűt hozott magával a fogadócsarnokba – a madár a vállán gubbasztott, látszólag elszenderedett. Elegáns szabású köpönyegben, amely nem tudta eltakarni idomait, a terebélyes nő több kupa sört legurított, miközben túl sokat fecsegett. Irulan bármilyen körülmények között idegesítőnek találta volna, a mostani morbid helyzetben viszont még irritálóbbnak tűnt a viselkedése. Alia azonban láthatóan kedvelte őt. Az egész ünnepség rendkívül rossz ízlésre vallott, olyasféle züllésre, amihez hasonló édesapja uralkodása idején nem fordulhatott volna elő.

Valóban szükség volt a Corrino-dinasztia megdöntésére, hogy a helyén fremen Impériumot hozzanak létre? Irulan nehezen hitte ezt el. Mindez a Corrino-uralom korrupciójára adott eltúlzott reakciónak tűnt.

Amikor a keselyűs nő észrevette, hogy Irulan őt figyeli, visszabámult rá. A vállán ülő apró dögevő szintén rámeresztette parányi fekete szemét, mintha a zsákmányát látná Irulanban. A hercegnő könnyed mosollyal reagált, igyekezett eltűnni a rengeteg ismeretlen között.

A részleteket elraktározta elméjében, már átgondolta, miként fog írni a nap eseményeiről folyamatosan, kötelező jelleggel vezetett krónikájában. Alia kétségtelenül felkéri majd, indítson új és lendületes hadjáratot, amellyel megcáfolja Bronso röpiratait, habár mostanra több kritikus hangot is lehetett hallani Impériumszerte, különböző, egymástól távoli bolygókon. Két elszigetelt világon Bronsora emlékeztető és magukat a híveinek valló férfiak tűntek fel, és bírálták egészen nagy nyilvánosság előtt a Régensség túlkapásait... Talán Arctáncoltatók lehettek, talán csak bátor egyének. Továbbra is mindenfelé híresztelték, hogy Paul nem halott; a szakadárok – kétségkívül hasonlóképp megalapozatlanul – ugyanezt fogják majd állítani Ixi Bronsoról. Öröksége vagy hírhedettsége jóval túl fogja élni őt.

Igen, Alia bizonyosan ragaszkodni fog hozzá, hogy Irulan írja meg egyoldalú beszámolóit, de a hercegnő már eldöntötte, hogy cserébe engedményt fog kérni. Mivel a régensnő határozottan elutasította Jessica kérését, hogy az ikreket a Caladanra vigye, Irulannak kell szilárd alapot biztosítania számukra itt. Ki fogja kötni, hogy több időt kell töltenie a kis Letoval és Ghanimával. Paul gyermekeinek felnevelése lesz a legfontosabb feladata.

Miután Jessica hazatér, biztosan rendszeres családi beszámolókra lesz szüksége az ikrek fejlődéséről, tárgyilagos beszámolókra az Arrakeenban történtekről. Talán szorosabbá válhat a két nő kapcsolata, és ismét helyreállhat kettejük között az egykor egyértelmű barátság. A családjától elszakított, férjtelen és bármelyik pillanatban ellenséggé váló emberekkel körülvett Irulannak szüksége volt valakire, akivel bármit megoszthat... még ha csupán levelezés útján is. Talán Lady Jessica lehet ez.

Ám Jessica Alia édesanyja is volt – nemcsak Paulé. Irulannak óvatosan kell egyensúlyoznia.

A fellegvár kertjében Irulan átvergődött az egyik hivatalnokokkal, papokkal, talpnyalókkal, kereskedőkkel, feszengő fremenekkel, a dzsihad kitüntetésekkel kérkedő veteránjaival, és néhány cseppet sem idetartozónak tűnő, bámészkodó helybélivel teli téren. Jessicát kereste, de az egyik szolga közölte vele: – Muad-Dib édesanyja visszavonult, hogy egyedül ünnepelhessen.

Irulan szintén a szökés mellett döntött, hogy lakrészének magányában, a biztonsági zárak rögzítése után némi vágyott nyugalomra leljen.

Mielőtt távozhatott volna, egy férfi lépett elé, és elállta az útját. Élénk színű ruhát, magas gallért, csuklóján ékszereket viselt, bő köpönyegét bonyolult hajtások díszítették. – Felség – szólalt meg halkan –, kérlek, fogadd el ezt az ajándékot az elmúlt dicsőség és jövőbeli reményeink jelképeként.

A szövet redői közül egy üzenetkockát húzott elő, amit Irulan kezébe helyezett, és közben aktivált. Aztán ismét eltűnt a tömegben.

Ebben a pillanatban atyja szavai kezdtek átúszni a kocka egyik oldalán. Irulan azonnal megjegyezte azokat, ahogy felbukkantak és nyomban el is tűntek, a szemmozgásához igazítva.

Ideje lépnünk, leányom. Muad-Dib halott, az örökösei még pusztán csecsemők, a Régensség pedig hibát hibára halmoz. A Corrino-ház végre felkészült, hogy visszafoglalja az aranyoroszlános trónust, és ehhez a segítségedet kérjük.

Sose feledd, hogy te is Corrino vagy! Számítunk rád.

Irulan döbbenten figyelte, ahogy szertefoszlanak a szavak. Az üzenetkocka morzsolódó darabokká hullott szét a kezében. Paul már nem volt közöttük, és ő mégis mivel tartozott volna Aliának – aki nem sokkal korábban börtönbe vetette a halálsoron? Ám nem kizárólag a Corrinok számíthattak Irulan lojalitására.

A hercegnő úgy határozott, egyelőre egyik lehetőség elől sem zárkózik el.

Lesöpörte tenyeréből az üzenet maradványait, figyelte, ahogy a könnyű darabok jobbra-balra szálldosva a fogadócsarnok csiszolt padlójára hullanak, ahol szétszóródtak az alig észlelhető légáramlatokban.