Első életem kulcsfontosságú eseményei mindig elmém előterében maradnak: az öreg Paulus herceg meggyilkolása az arénában, az Ecaz és a Grumman között dúló orgyilkosháború, az ifjú Paul szökése, hogy az énekmondók közé álljon, a rettenetes éjszaka az Arrakison, amikor megérkeztek a Harkonnenek... saját halálom, ahogy Dr. Kynes erődítményében végeznek velem a rám támadó sardaukarok. Minden részlet elevenen él bennem.

DUNCAN IDAHO SZAVAI ALIA ATREIDES LEJEGYZÉSÉBEN

A hajnali fény végigsimított a sivatag felszínén és a meredek sziklafalon, miközben egy magányos ornitopter repült felette, kellő magasságban ahhoz, hogy az általa keltett rezgések ne zavarják meg a hatalmas férgeket. Duncan Idaho irányította a repülő szerkezetet.

Akár a régi időkben, állapította meg magában Gurney. És mégis egészen más. Tizenhat éve élt a tudattal, hogy barátja halott, ám a halál a tleilaxiak axolotl-tartályainak köszönhetően nem mindig bizonyult végleges állapotnak.

Előttük, a laposan beeső napfényben egy földi lokátorállomás ezüstös tetői és bástyái csillantak meg. – Oda akarunk eljutni – szólalt meg Duncan. – Jellegzetes bázis. Sokat el fog árulni a biztonság temetési szertartás előtti általános állapotáról. Számtalan bolygóról idelátogató több tízezer hajó érkezése várható az eseményre. Felkészülten kell fogadnunk őket.

Míg megállás nélkül folytak az előkészületek a hatalmas látványosságra, gyászolók áradata indult meg a Dűnére, a régensségnél előnyöket kijárni remélő diplomatáktól egészen a legalacsonyabb rangú koldusokig, akik mindenüket feláldozták az űrutazás költségeire. Gurney nem volt biztos benne, hogy a bolygóvédelem képes megbirkózni az odalátogatók hirtelen özönével és az állandó felfordulással.

Előző este az Arrakeen peremén sorakozó védelmi állásokról kérdezte Duncant. A még mindig régi-új barátságukat kipuhatolni igyekvő két férfi egy sokat koptatott asztalnál ült a fellegvár parancsnoki szintjén, közben felháborítóan drága fűszersöröket kortyolgattak, és alig törődtek a költséggel.

Duncan húzott egyet a sörből, és így szólt: – Sorban ellenőrizni akartam az állomásokat, de más kötelességeim mindig megakadályoztak ebben. Most kettesben elvégezhetjük a feladatot.

– Egy császár halála elkerülhetetlenül felbolygatja az ember munkarendjét – jegyezte meg keserűen Gurney.

Duncan hajdani társaságkedvelő természetét a tleilaxiak által belé programozott Mentát miszticizmus szorította ki, ám a második fűszersör után kezdett feloldódni valamelyest, Gurney pedig érezte, hogy pillái elnehezülnek, ugyanakkor örült, hogy öreg barátja régi énjének felvillanásait láthatja. Még mindig óvatoskodón ugyan, próbaképp mégis felvetette: – Énekelhetnék egyet. A szállásomon hagytam a balisetemet – ugyanazt a hangszert, amit a Csuszukon vettem, amikor mi ketten és Thufir Hawat az Ixről kereket oldott Paul felkutatására indultunk.

Duncan halvány mosollyal reagált. – Thufir nem tartott velünk, csak te meg én mentünk.

Gurney halkan felnevetett. – Csak ellenőriztem, hogy minden emléked visszatért-e már.

– Igen.

Most, ahogy a topter megközelítette a külső előőrsöt, Gurney az egyik régi Harkonnen lokátorállomásra ismert rá benne, egyre azok közül, melyek az Arrakeen-síkságon álltak elszórva. Az egykor közepesen felfegyverzett bázis mostanra új oromzattal és közműépületekkel büszkélkedhetett, a tetőkön és a magas falakon a bolygó körüli pályán keringő járművek elpusztításához is elég erős ionágyúk sorakoztak – akár egy Liga-hajót is kilőhettek volna, ha a helyzet úgy kívánja meg.

– Mivel az Arrakis mindig célpontnak számított, a dzsihad alatt Paul megerősítette a bolygóvédelmet. Most, hogy ő már nincs közöttünk, Alia engem bízott meg azzal, hogy megbizonyosodjak afelől, meg tudjuk-e védeni magunkat az opportunisták ellenében.

– Shaddam még mindig él, száműzetésben a Salusa Secunduson – jegyezte meg Gurney. – Emiatt aggódsz?

– Sok minden aggaszt, és igyekszem felkészülni minden eshetőségre. – Leadta az azonosítójelüket, miközben a topterrel az előőrs topter leszállója felé kanyarodott, és behúzta a szárny-tolóhajtóműveket. – Nem utasítanám vissza a segítségedet, Gurney. Paul biztosan azt szerette volna, ha együtt dolgozunk.

Paul, gondolta Gurney, és rátört a szomorúság. Noha az igazi Duncan Idaho valóban így emlegette volna őt, az Atreides-név a Caladanról maradt hátra, már történelmi emlék volt. Itt a Dűnén Paulból Muad-Dib lett, aki alapvetően különbözött a herceg fiától.

Feldübörögtek sugárhajtóművek, Duncan pedig a precíz stabilizáló szerkezetek finom táncától kísérve leereszkedett az ornitopterrel az állomás erődfalának egyik olvasztott kő kiugrójára. A két férfi kiszállt, megindult a központi gyülekezőtér felé, ahol a katonák a közeli oszlopcsarnokba siettek a váratlan szemlére.

Duncan Gurneyvel az oldalán módszeresen haladt egyik állástól a másikig, megfenyítette a katonákat a rendetlenség miatt. Bírálta őket a kitisztítatlan és kalibrálatlan fegyverek, a jelkövető mechanizmusokban megtelepedett por, a gyűrött egyenruhák és a reggeli levegőben terjengő, kocsmákra emlékeztető fűszersörszag miatt.

Gurney nem hibáztatta őt, amiért bosszantotta az ilyen mérvű hanyagság, ugyanakkor eszébe jutott, mennyire megingott a morál az Atreides-katonák között, miután Leto herceg az Arrakisra érkezett. – Paul távozásával ezek az emberek csak bizonytalanul sodródnak. „Egy katona mindig harcolni fog, ám legjobban akkor harcol, ha határozott célért teszi ezt.” Nem a kardmesterek mondásainak egyike ez?

– Mindketten mesterei vagyunk a kardforgatásnak, Gurney Halleck, még ha téged nem is a Ginazon képeztek ki. Magam is megtanítottam neked pár dolgot, tudod. – Duncan végignézett az embereken, és elvégezte saját mentáti helyzetelemzését. – Alkalmazkodni fognak. Aliának tudomására kell hozni a hanyag hozzáállást. Paul temetése után alaposan meg fogom leckéztetni őket a nevében, a legkirívóbb vétségekért súlyos büntetéseket rovok ki majd, hogy felrázzam a többieket.

Duncan kijelentése nyugtalanította Gurneyt, hiszen az Atreidesek híresen kerülték a félelem általi uralkodást. Ám mindez alapjaiban megváltozott, amikor Paulból megváltó fremen lett, és a Dűne trónjára került, ahonnan egy több ezer lázongó világgal küszködő birodalom felett uralkodott.

– Szívesebben venném, ha másként sikerülne megoldanod – mondta.

A ghola feléje fordította fémszemeit, és ebben a pillanatban egyáltalán nem emlékeztetett Duncanre. – Számolnod kell a realitásokkal, öreg bajtársam. Ha Alia most gyengének mutatkozik, az a bukásához vezethet. Meg kell védenem őt.

Egy magas oromzatról Gurney a csipkézett szemhatáron szinte az egész sivatagot keretező sziklafalat bámulta. Tudta, hogy Duncannek igaza van, de úgy tűnt, sosem lesz vége a kormányzás brutalitásának.

– Alig észrevehető gyengeségekre lettem figyelmes a katonák tekintetében, és ugyanezt hallottam ki a laktanyaparancsnokuk hangjából is. – Duncan a társára pillantott. – Megtanultam értelmezni a legapróbb jeleket is, mivel mindig találni üzenetet a felszín mögött. Akár ebben a pillanatban, a te arcodon is látom ezeket, ahogy rám nézel. Nem vagyok idegen lény.

Gurneynek át kellett gondolnia, miként reagáljon. – Duncan Idaho barátja voltam, ez igaz, és megsirattam a halálát. A bátor, lojális harcosét. Úgy nézel ki és viselkedsz, mint ő, habár valamivel határozottabbnak tűnsz. De a gholák... felfoghatatlanok a számomra. Milyen érzés volt?

Duncan tekintete a távolba révedt, ahogy felidézte a múltat. – Emlékszem a tudatra ébredésem utáni első pillanatra, ahogy ijedten és összezavarva kuporogtam egy folyadéktócsában a kemény padlón. A tleilaxiak azt mondták, valaha Paul Muad-Dib császár barátja voltam, és be kell férkőznöm a kegyeibe, hogy elpusztíthassam őt. Tudatalatti programozással láttak el... amit végül elviselhetetlennek találtam. Amikor megtagadtam a belém vésett alapparancsok teljesítését, széttörtem a mesterséges személyiséget, és abban a pillanatban ismét Duncan Idahová váltam. Én vagyok az, Gurney. Tényleg visszatértem.

Gurney hangja mély morgásra emlékeztetett, inkább hatott ígéretnek, mint fenyegetésnek, kezét pedig kardhüvelyébe dugott pengéjének markolatán tartotta. – Ha bármikor felmerül bennem a gyanú, hogy ártani akarsz az Atreides-családnak, tüstént végzek veled.

– És ha valóban ez lenne a helyzet, hagynám, hogy megtedd. – Duncan felszegte az állát, hátravetette a fejét. – Rántsd ki nyugodtan a tőrödet, Gurney Halleck! Tessék, odatartom neked a torkomat... ha úgy gondolod, itt az alkalom.

Egy hosszú perc telt el, és Gurney nem mozdult. Végül eleresztette fegyverének markolatát. – Az igazi Duncan pontosan ugyanígy kínálná fel az életét. Elfogadlak... egyelőre... és elfogadom, hogy sosem fogom megérteni, min mentél keresztül.

Duncan a fejét ingatta, miközben a meredek csigalépcsőn lementek a leszállópályára az ott várakozó top terhez. – Egy napon meghalsz majd, és akkor félig megértesz már.