A gonosznak nincs arca, sem lelke.

ISMERETLEN SZERZŐ

Noha a Magasztos Rheinvar a baluti Kristályszínházban lezajlott katasztrofális események óta kerülte a feltűnést, énekmondó társulata továbbra is tartott előadásokat félreeső bolygókon és peremvidéki támaszpontokon. A mindenütt jelen lévő waykuk tartották számon helyváltoztatásaikat, ahogy egyik rendszerből a másikba szöktek át.

Bronso, aki felvett nevek és színházi álcák sora mögé bújva utazott velük, szeretettel gondolt a társulatvezetőre, a kivételes énekmondó mesterek egyikére. Most azért volt szüksége Rheinvarra és Arctáncoltatóira, hogy küldetésében segítsék őt.

Amikor a Liga-hajó megérkezett az Izvinor nevű mellékbolygóra, az ixi az arcfelismerő-zavaróit használta, hogy belső kabinos utasként levitethesse magát a felszínre. Ott ismét átöltözött, új személyazonosságot vett fel, és keefa határidőügyletek iránt érdeklődő üzletembernek adta ki magát.

Már korábban üzent az énekmondók táborhelyére, és miközben a találkozó helyszínéül kijelölt szálloda felé tartott, mindenütt a közelgő előadást hirdető szórólapokon és plakátokon akadt meg a tekintete. Elmosolyodott. Láthatóan nem sok minden változott.

– Ez a legjobb lakosztályunk – jelentette ki a londiner, aki a Bronso bőröndjeivel megrakott szuszpenzoros poggyászkocsit irányította be a szalonba. A sima arcú, vékony fekete bajuszkájú, kopasz férfi korát harmincöt és ötvenöt év között bármennyinek lehetett becsülni.

Miután bezárult mögöttük az ajtó, a londiner kötelességtudón lepakolta a kocsiról a csomagokat.

– Akad itt friss gyümölcs? – kérdezte Bronso.

– A szöszméte épp beérett. – A londiner sorra felakasztotta a ruhákat a szekrényben.

– Túl édes az én ízlésemnek. – Miután e kódszavakkal azonosították egymást, a másik férfi vonásai megváltoztak, átrendeződtek, majd olyan arccá álltak össze, melyre Bronso barátsággal emlékezett gyermekkorából. – Á, most már hasonlítasz Sieltohoz... de valóban te vagy az?

– Valójában kicsoda bárki is? Bizonyos fokig minden személy illúzió. De... igen, az a Sielto vagyok, akire emlékszel. Rheinvar már alig várja, hogy találkozhasson veled.

Miután titkos utakon, többször visszafordulva és öltözéket váltva átvágtak a városon, Bronso az Arctáncoltató kíséretében besétált a szerény táborhelyre – nagyjából ugyanazokat a sátrakat látta itt, mint egykor, gyermekkorában, jóllehet most sokkal viharvertebbnek és kopottabbnak tűntek. Tíz táncos gyakorolt a kiszáradt füvön, szaltóztak és egymást ugrálták át.

– Manapság már nem lépünk fel jelentős helyeken és színházakban – szólalt meg egy ismerős, erőteljes hang. – Azért elboldogulunk.

Bronso úgy érezte, több esztendőnyi izgatottságtól és súlyos felelősségtől szabadul meg hirtelen, ahogy hátrafordult az énekmondók vezetője felé. Rheinvar a védjegyének számító fehér öltönyök egyikét viselte, habár feltűnően hiányzott róla a cilindere; sötétbarna haja még mindig alig őszült.

– Húsz év alatt egyetlen napot sem öregedtél!

– Sok minden megváltozott... kizárólag a külső marad ugyanaz. – A társulatvezető intett Bronsonak, hogy tartson vele egy irodaként szolgáló sátorba. – És te, fiatalember... egészen hírhedtté váltál. A fejemet vehetnék csupán azért, mert szóba állok veled. – Rheinvar beletörődőn vállat vont. – Bár egyesek szerint nem érné nagy veszteség a világmindenséget. – Kinyújtotta a kezét, összekulcsolta és megropogtatta ujjait. – Az üzenetedben az állt, hogy a segítségemre lenne szükséged. Ismét be akarsz állni az énekmondók közé?

– Nem állást keresek, öreg barátom. Neked és az Arctáncoltatóidnak ajánlok munkát a... színpadon kívüli tevékenységi körötökben. – Válla felett hátrapillantott Sieltora. – Évekkel ezelőtt, azt megelőzően, hogy elmenekültem az Ixről, a Vernius-ház rendelkezésemre álló teljes vagyonát titkos számlákra utaltam át. Busásan meg tudlak fizetni benneteket.

– Felettébb figyelemreméltó. És mit kellene elvégeznünk?

Bronso egyenesen az énekmondók vezetőjének szemébe nézett. – Azt szeretném, ha segítenétek megölnöm valakit.

– Ha hatalmas vagyont ajánlasz ezért, a célpont különösen fontos személyiség lehet. Ki érhet meg ennyi pénzt?

Bronso egy pillantást vetett a sátor félig nyitott ponyvája mögé, és lehalkította hangját. – Paul Muad-Dib császár.

Rheinvar egy lépést hátrált, aztán felkacagott. – Túl későn kerestél meg minket ezzel. Talán nem hallottad? Muad-Dib már halott.

– Nem fizikai értelemben gondolom. A hírnevét, a mítoszát és a személyét övező torz képet kellene elpusztítani. Informátoraim Muad-Dib fellegvárában járnak-kelnek, figyelemmel követem, mi folyik ott, és bár több politikai döntéssel nem értek egyet, egyetlen kifejezett célt tűztem ki magam elé. Fel kell számolnom azt a nézetet, hogy Paul messiás volt. Az embereknek és a történészeknek meg kell érteniük, hogy ember volt... rengeteg hibával. A legendáját kell segítenetek megölnöm.

– Úgy hallom, Muad-Dib végül végzett egy Arctáncoltatóval – szólalt meg Sielto bármiféle érzelemtől mentesen. – Egy Scytale nevű beszivárgóval és összeesküvővel. Ez talán elegendő ok ahhoz, hogy segítsünk neked.

Rheinvar továbbra is a homlokát ráncolta. – Veszélyes lesz. Roppant veszélyes.

Bronso már-már hadarva beszélt, miközben fel-alá járkált a porondon. – Mindössze fedeznetek kell engem, és abban segíteni, hogy terjeszthessem ellene a propagandát. A waykuk évek óta segédkeznek nekem, most azonban valami sokkal nagyobb szabású akcióra készülök, ami az eddigi tevékenységemre épül rá. Bízom a képességeidben és a kifinomultságodban, Rheinvar. Voltaképp azzal, hogy idejöttem, az életemet bízom rád. Remélem, rászolgálsz a bizalmamra, és a gyermekkori emlékeim nem csalnak meg.

A társulatvezető Sieltora pillantott, szavak nélkül megállapodásra jutottak. Az énekmondó mester leült egy telepakolt asztal mögé, összefonta a karját maga előtt, és szélesen elmosolyodott. – Akkor hadd előlegezzek meg magam is némi bizalmat irántad, hogy ezzel pecsételjük meg a megállapodásunkat. Meglep, hogy még nem jött rá egy magadfajta intelligens nemes úr.

Az idős férfi vonásai Bronso szeme láttára alakultak át, és rendeződtek kifejezéstelen, minden érzelmet nélkülöző ábrázattá. Ő is Arctáncoltató! – A cinóbervörös ördögét, most már értem, miért nem öregedtél egy cseppet sem ennyi év alatt.

– Az a Rheinvar, akit gyerekként megismertél, valóban ember volt. De tizenhét esztendővel ezelőtt, egy kudarcba fulladt merényletkísérlet után súlyosan megsérült menekülés közben. A csillaghajón halt meg, nem sokkal azután, hogy elhagytuk a bolygó körüli pályát. Szerencsére rajtunk kívül senki nem látta eltávozni őt. Úgy döntöttünk, nem pazaroljuk el az ismertségét és a hírnevét, az értékét, mint társulatvezető és a tökéletes védelem biztosítéka.

És így rám esett a választás, hogy az Arctáncoltatók közül átvegyem a helyét. De az igazi Rheinvar nélkül nem volt, ki inspiráljon minket, előadói kvalitásaink megkoptak. Utánozni tudom némely képességét, de nem vagyok valódi énekmondó mester. Nem rendelkezem az ő varázslatos hipnotikus és manipulációs adottságaival. Mindössze színlelhetem a tehetségét. Az elvesztésével valami meghatározhatatlan tűnt el az életünkből.

– Esetleg valami emberi? – kérdezte Bronso.

A két Arctáncoltató vállat vont. – Még mindig szükséged van a segítségünkre?

– Jobban, mint valaha, miután olyasmit tudtam meg rólatok, ami mások előtt titok... olyasvalamit, amit talán még magatok sem tudtok.

Az alakváltó ismét magára öltötte Rheinvar jól ismert vonásait. – Ó? No és mi lenne az, barátom?

– Hogy az Arctáncoltatók nem mind egyformák belül.