Paul édesatyánk, az Igazságos Leto herceg visszfénye volt. Én azonban nem kizárólag saját édesanyám, Jessica, hanem az előttem élt összes édesanya tükörképe vagyok. A Más Emlékek roppant tárházának jóvoltából mérhetetlen bölcsességben részesülök.

KÉSES SZENT ALIA

Jessica úgy érezte, bensőségesebb formában kell lerónia tiszteletét Paul emléke előtt; nem a Bene Gesserit vagy a politika kívánta meg – édesanyaként érezte szükségét annak, hogy búcsút mondjon a fiának. Stilgarnak köszönhetően hamarosan részt vehet Csani hagyományos, ünnepélyes és titkos fremen halotti szertartásán is... Alia viszont nem tudott erről.

A reggeli befejeztével Jessica bejelentette lányának, hogy a Tabr sziecsbe készül, meglátogatni a helyet, ahonnan Paul nemrég elindult a dűnék közé, hogy átadja testét a sivatagbolygónak, miközben emléke mélyen beágyazódott a legendákba.

Alia bizonytalanul elmosolyodott, arcára az édesanyja hozzájárulása után vágyakozó kifejezés ült ki. Noha bölcsessége messze túlmutatott életkorán, fizikai fejlettségét tekintve Alia még csak kamasznak számított, aki lassacskán belenő testébe, és saját érzékeivel is felfedezi a világot. – Veled tartok, édesanyám. Ezt a zarándoklatot együtt kell megtennünk... Paulért.

Jessica rájött, hogy eddig szinte kizárólag önmagára és fiára gondolt, Aliának pedig nem szentelt elegendő figyelmet. Vajon mindig mellőztem a leányomat, anélkül hogy felismertem volna ezt? Jessica már elveszítette Leto herceget, most pedig a fiát; így egyedül Alia maradt meg neki. Jessica gondolatban megdorgálta önmagát, amiért elhanyagolta Aliát, és így szólt: – Örülnék, ha eljönnél velem.

Hamar előkészültek a sziecs nem hivatalos meglátogatására, mivel egyikük sem szerette volna, ha talpnyalók és jajveszékelő papok serege kísérné el őket. Most, hogy túlestek a nyilvános gyászszertartáson, Alia megértette, édesanyja miért vágyik némi magányra; talán maga a lány is hasonlóképp érzett.

Mindketten a zarándokok egyszerű ruházatát öltötték magukra, hogy észrevétlenül eljuthassanak a nyilvános leszállópályákhoz. Duncan az állásnál várja majd őket, ahol addigra előkészít egy ornitoptert a sivatagot átszelő úthoz.

Arrakeen utcáin haladva Jessica magába szívta a látványt és a szagokat, érzékelte a helybéliek harsány életerejét: a rengeteg elmét és lelket, melyek létrehozták az emberiséget tovább ösztökélő, kollektív erőt. Közöttük ő és Alia pusztán anyának és lányainak érezhette magát, akik semmiben sem különböztek a tömeg többi tagjától. Jessica eltűnődött, vajon a körülöttük nyüzsgő szülők közük hányan érezték esetlennek magukat gyermekük társaságában. Más kamaszoknak egészen más problémákkal kellett megbirkózniuk, mint amelyek Aliát nyomasztották.

– Amikor megtudtam, hogy idejössz – szólalt meg váratlanul a lány –, alig vártam, hogy beszélhessek veled, meghallgathassam a tanácsaidat. Paul sokat adott a véleményedre, anya, és én is nagyra tartalak. Tudom viszont, hogy nem értesz egyet sok intézkedéssel, melyeket régensségem kezdetén hoztam. Mindössze azt teszem, amit szükségesnek tartok, és amit Paul is akart volna.

Jessica diplomatikusan válaszolt. – Paul szintén sok olyan döntést hozott, amelyek aggodalommal töltöttek el. – Ahelyett azonban, hogy felülbírálta volna fia vezetési stílusát, idővel rájött, hogy Paul valóban nagyobb távlatokban gondolkozott, az idő és a végzet végtelen tájait látta, melyeken mindössze egyetlen vékonyka és veszélyekkel teli ösvény vezetett át. Rettenetes cél lebegett előtte, melyet csupán kevesek foghattak fel. Igaza volt, és ezt oly határozottan tudta, hogy még a saját édesanyja rosszallása sem ingathatta meg, a legcsekélyebb mértékben sem. Visszatekintve Jessica rájött, hogy Paul több olyan intézkedést hozott, melyekhez hasonlóért most Aliára neheztelt. Lehetséges, hogy a leánya esetében nem látott meg bizonyos dolgokat. – Aggódom érted mint az édesanyád és mint emberi lény. Nem tudom elhessegetni a rémisztő gondolatot, hogy épp egy szakadék széléről készülsz lecsúszni.

Alia válaszát magabiztosság hatotta át. – Szilárdan állok a lábamon, és pragmatikus vagyok.

– Én pedig nem vágyom rá, hogy a Birodalom felett uralkodjam. Szükségtelen, hogy súrlódások legyenek közöttünk.

Alia felnevetett, megérintette édesanyja ruhájának ujját. – Természetes, hogy súrlódások keletkeznek közöttünk, hiszen túlságosan egyformák vagyunk. Minden emlékedet magamban hordozom.

– Csupán a születésed pillanatáig szerzett emlékeimet. Azóta sokat tanultam és változtam.

– Ahogy én is, anya. Én is.

Az űrkikötő pereménél elhaladtak egy bazár mellett, amely valamikor a kereskedők és áruik ideiglenes táboraként nőtt ki a földből, az évtizedek során viszont Arrakeen állandó tartozékává lett. A vízhatlan műanyagponyvák alkotta mennyezetek a zarándokokat és kíváncsiskodókat egyaránt védelmezték a nap könyörtelen sugaraitól. Hatalmas szellőztető ventilátorok szívták be a levegőt, és szűrtek ki minden cseppnyi elpazarolt nedvességet.

A bódék előtt jövendőmondók ültek, színes kártyáikat bámulták, sorsokat olvastak ki a kibővített Dűne-tarotból, melynek lapjain már a közelmúlt eseményeinek és Muad-Dib tragikus távozásának illusztrációi is helyet kaptak; a Vak Embert ábrázoló kép különösen hátborzongatóra sikerült. Az árusok többsége, ahogy Jessica látta, vallásos ikonokat, szent relikviákat és más „megszentelt” holmikat – mindenféle szemetet – kínált, melyekhez jelentőségüket illetően kétséges „hitelesítő tanúsítványokat” mellékeltek.

– Ezt a köpönyeget maga Muad-Dib viselte! – kiáltotta el magát az egyik férfi, majd megnevezett egy kellően csillagászati árat, hogy „igazolja” az árucikk eredetét. Féltucat árus állította magáról, hogy birtokában van az Atreidesek ősi pecsétgyűrűje, és mind hazugnak bélyegezte a többieket. A valódi gyűrű természetesen Alia fellegvár-erődjében hevert elzárva. Más kereskedők olyan portékát árultak, amit állítólag Muad-Dib érintett vagy áldott meg, esetleg – az alkalmi vételekre vadászok kedvéért – pusztán pillantásával illette, mintha tekintete valamiféle megmaradó szentséggel ruházta volna fel a tárgyakat.

A bazárban felhalmozott portéka puszta tömege nevetségesen hatott, és ez csupán egyetlen vásártér volt a sok közül. Arrakeen-szerte több százat lehetett találni még szétszórva, és számtalan bolygón jelentek meg már hasonló piacok. Jessicát elcsüggesztette a látvány. – A fiamból turistalátványosság lett. Sarlatánok tömegáruja, akik kihasználják a könnyen – talán túlzottan könnyen – becsapható vevők hiszékenységét.

Düh lobbant fel Alia tekintetében. – Mind hazugok, hazugok. Hogyan bizonyíthatnák bármely állításukat? Bemocskolják a bátyám nevét.

– Sokan hasonlóképp cselekedtek a Caladanon, amikor még Paul élt, a dzsihad legrettenetesebb évei alatt. Amikor már nem tudtam tovább elviselni, Gurneyvel együtt kiutasítottuk őket.

– Akkor nekem is ugyanezt kellene tennem itt. A Dűne-tarot mindig is nyugtalanított. – Mintha kerekek forogtak volna Alia elméjében, aki egy pillanatra elmerengett. – Nem tudnál tanácsot adni azt illetően, hogyan járjak el?

A tény, hogy leánya ilyen nyílt kérést intéz hozzá, segített könnyíteni Jessica nyomott hangulatán. – Szívesen, de nem most. Épp a sivatagba készülünk, hogy búcsút mondjunk a fiamnak és a te bátyádnak. E pillanatban nincs helye politikának.

Az út hátralévő részét szótlanul tették meg a leszállópályáig, ahol Duncan egy ornitopter mellett várta őket fiatalon és egészségesen, frissen vasalt egyenruhában, mintha valamiféle bakugrással termett volna itt a múltból.

Miután leszálltak a távoli sziecs mellett, Jessica kiállt a bejárat elé, és hosszasan nézte a sivatagot. – Itt születtek meg az unokáim. És itt halt meg Csani.

Duncan arcán furcsa, zavart kifejezés jelent meg, ám nem a gondolataiba mélyedt Mentát távolba révedő tekintete. – A Tabr sziecs emellett az a hely, ahol megpróbáltam megölni Pault.

– És ahol a Hayt nevű ghola ismét Duncan Idahová lett. – Alia odafordult hozzá, karjával átfonta őt.

Anélkül hogy hátraszólt volna nekik, Jessica nekivágott a sziklák közül kivezető kanyargós ösvénynek, és óvatosan lépkedve lejutott a nyílt dűnék végtelen óceánjáig, az aranyló homok hullámzó hegyhátaihoz és lankáihoz. Szél kerekedett, az efféle fuvallatot pastazának hívták a fremenek, és elég erős volt ahhoz, hogy felkavarja a homokot, ám nem jelzett előre vihart.

Jessica kisétált a lágy és meleg dűnékre, jól látható lábnyomokat hagyott maga után, ahogy felkapaszkodott a legközelebbi bucka gerincére. Tekintetét az izzó horizonton túlra emelte, elképzelte, ahogy a táj a végtelenbe nyúlik. Hosszasan nézte az érintetlen homokot, mígnem szeme belefájdult a vakító fénybe, miközben Paul nyomait kereste, mintha körvonalaiban kirajzolódó alakja egyszerűen megindulhatna felé a dűnék közül, visszatérhetne szent zarándokújáról, a Shai-huludhoz tett haddzsáról.

Ám az idő szelei és homokja minden lábnyomát eltörölték már, távozásának semmi jele nem maradt. A sivatag üresnek érződött nélküle.