Mindenki hazudik, élete minden napján. Az efféle igaztalanságok hatása mértéküktől, céljuktól és hasznosságuktól függ. Hazugságból több van, mint ahány parány él a galaxis összes óceánjában. Akkor miért tekintenek minket, tleilaxiakat álnoknak és nem szavahihetőnek, míg másokat nem?

RAKKEEL IBAMAN, A LEGIDŐSEBB MÉG ÉLŐ TLEILAXI MESTER

Bronso tehetetlenül figyelte, ahogy édesapja átadja Tessiát a boszorkányoknak, hogy egy távoli világra vigyék. Két, látszólag végtelen és fájdalmas nap elteltével nem maradt ennél jobbnak tűnő megoldás. Jóllehet megpróbálkozott minden titkos Suk kezeléssel, Dr. Yuehnek nem sikerült behatolnia az öntudatlanság függönye mögé.

Tessia jól láthatóan fájdalmakkal küszködött, rettegett, szenvedett, és sehogy sem akart eszméletre térni. A Bene Gesserit nővérek pedig azt állították, hogy ők tudnak segíteni neki.

Bronso tisztában volt vele, kit kell hibáztatnia. A technokraták műveltek valamit édesanyja elméjével, ezt biztosra vette. Az elmúlt néhány évben a szemét bürokraták újra meg újra, de mindig sikertelenül próbálkoztak megszabadulni Bronso atyjától. Alig néhány nappal korábban tönkretették Bronso falmászó felszerelését abban a reményben, hogy megölhetik őt. A Vernius-ház ellenségei most megtalálták a módját, miként tegyék sebezhetővé az édesanyját, hogy végzetes csapást mérjenek rá...

A felháborodott Bolig Avati kihallgatása semmi eredményt nem hozott, habár a technokraták vezetője elismerte, hogy ha az Ixet „nem gátolnák rég túlhaladott nemesi tradíciók”, az üzlet sokkal simábban folyna. Ám nem találtak bizonyítékot, ami bármelyik szabotázsakcióhoz vagy merényletkísérlethez köthette volna.

Míg Yueh hasztalanul igyekezett visszahozni az életbe Tessiát, a kétségbeesett Rhombur teljes nyomozati jogkörrel ruházta fel Duncan Idahot és Gurney Hallecket. A Vernius-ház lojális testőreivel együtt átvizsgálták az ixi kutatóintézeteket, áttanulmányozták a kísérletek jegyzőkönyveit és az ixi kutatócsapatok által fejlesztés alatt álló berendezések prototípusait, betörték szigorúan titkos területek biztonsági kapuit – és egy kutatót holtan találtak.

Egy Talba Hur nevű férfi, egy zord természetű, magának való zseni hevert élettelenül, kettéroppantott nyakkal és durván bevert koponyával egy lezárt laborban, tanulmányainak és táblázatainak hamvai között. A munkájáról felmaradt egyetlen feljegyzés szerint Talba Hur az emberi elmét kitörlő vagy megzavaró technológián dolgozott. Egy efféle eszköz létezése magyarázatot adhatna arra, ami Tessiával történt.

Rhomburnak nem volt bizonytéka, sem egyértelmű gyanúsítottja... de nem voltak kételyei sem. Ám még ez sem segített meggyógyítani hitvesét. A baj megtörtént, Yueh pedig semmit sem tehetett, amivel segíthetett volna Tessián.

Kizárólag a Bene Gesseritek kínáltak némi halvány reményt, habár a legcsekélyebb együttérzést sem mutatták. A kétségbeesett Bronso némán bámulta, ahogy a három sötét köpönyeges nővér hirtelen meglódítja az édesanyját, mint valami kézbesítendő csomagot. A könnyeivel küszködő fiú már elbúcsúzott Tessiától. A Bene Gesserit nővérek Tessiát tuszkolva egyszerűen félreseperték őt. Bronso úgy érezte, sokat sejtető pillantást fedezett fel tekintetükben, amit úgy értelmezett, hogy sajátos kezelésre készülnek.

Ám gondolkodóba esett, vajon valóban bízhat-e bennük.

Bolig Avati a társasággal együtt nézte az eseményeket, arckifejezése megjátszott fájdalmat tükrözött. – Vernius nagyuram, talán az lenne a legjobb, ha egy időre visszavonulnál a közéletből. – Avati túlcsordulóan őszintének hatott. – Pihenj, és tölts egy kevés időt a fiaddal!

Bronso legszívesebben megütötte volna a Technokrata Tanács vezetőjét. Hogy lehet képes ez az alak ezt az alkalmat megragadni arra, hogy rá próbálja venni Vernius őrgrófot hatalma további önkéntes gyengítésére? Rhombur elveszetten, letörten, szótlanul állt – fogalma sem volt, mi mást tehetne még, elképzelni sem tudott további alternatívákat. Bronso atyja Avatit válaszra sem méltatva, hitetlenkedve bámulta, ahogy bezárul az űrkomp zsilipajtaja, és a jármű kihátrál, majd a kilövőállásokhoz emelkedik.

Jessica és Paul mindketten követték az eseményeket, kellő távolságot tartottak, de bármikor készek voltak Rhombur segítségére sietni, ha esetleg szüksége lenne rá. Az izgalom és a tragédia fényében Jessica már felvetette, hogy legjobb lenne, ha Paul visszatérne a Caladanra, Bronso pedig egyedül maradhatna az édesapjával és közös bánatukkal.

Senki nem tudott tenni semmit, amivel segíthetett volna. Bronso minden előítélete és feltételezése darabokra esett szét. Egész eddigi életében arra számított, hogy atyja majd megold minden problémát, határozott uralkodóként viselkedik. Ebben a pillanatban vallomást kellett volna kicsikarnia a technokratákból, vagy legalább a boszorkányokat rá kellett volna vennie, hogy ígéretet tegyenek a felajánlott kezelés elvégzésére. Mikor látogathatják majd meg Tessiát? Mikor tudnak meg valamit a kezelésről? Hogyan fognak a Nővérek gondoskodni az édesanyjáról?

Ám Rhombur bénult és tehetetlen maradt – Bronso pedig forrongott magában apja kudarca miatt. És most már az édesanyja sincs vele, és semmi nem garantálja, hogy valaha még láthatja őt. Az ifjú a nap hátralévő részét szobájába zárkózva, leverten és dühösen töltötte el, s még Pault sem volt hajlandó beengedni magához.

Amikor Bronso nem bírta már tovább, berontott atyja magánirodájába, ahol egy megerősített vázú széken ülve találta az összetoldozott férfit. Rhombur sebhelyes arca nem árulkodott az érzelmeiről, épen maradt szeméből azonban egy könnyet törölt ki. – Bronso!

Amikor látta, mennyire kétségbeesett az édesapja, a fiú haragja és frusztrációja javarészt elillant. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a sebhelyek és mesterséges végtagok szövevényére, a polimer bőrréteg és az emberi test furcsán egymáshoz illesztett találkozásaira – minden arra emlékeztette Bronsot, édesapja már eddig is mily sokat szenvedett mind testileg, mind lelkileg.

Bronso elbizonytalanodott, mégis el kellett mondania valamit, és csalódottsága felülkerekedett minden együttérzésén. Az elmúlt egy esztendő alatt észre kellett vennie a csökkenő tiszteletet, mellyel az ixi társadalom befolyásos tagjai tekintettek atyjára. A dicső történetek szerint Rhombur herceg egykor hihetetlen bátorságról és kitartásról tett bizonyságot azzal, hogy száműzetésbe menekülve is tovább harcolt a tleilaxi megszállók ellen. Vagy ezek tényleg csupán történetek voltak? Bronso most kizárólag megvetést érzett iránta. Rhombur többé nem tűnt hősnek a szemében.

Hirtelen kirobbant. – Az emberek egyszerűen átgázolnak rajtad, ugye? A saját szememmel láttam.

Rhombur mesterséges hangszálai szokatlan hangot adtak ki, mintha valami zümmögésféle tört volna elő a torkából. Ahhoz is túl fáradtnak tűnt, hogy megmozduljon. – A Nővérek azt mondták, tudnak rajta segíteni. Mi mást tehettem volna?

– Azt mondták, amit hallani akartál; és te hittél nekik!

– Te nem érted ezt, Bronso.

– De azt értem, hogy gyenge és gyámoltalan vagy. Marad még nekem valami, amikor eljön az ideje, hogy megörököljem a grófi címet? Vagy a technokraták már előtte végeznek mindkettőnkkel? Tudod, hogy Avati bűnös, mégis futni hagytad.

Rhombur félig felemelkedett a székéből, és dühösen összevonta a szemöldökét. – Felzaklatott a dolog, de fogalmad sincs róla, miket beszélsz. – Csüggedten egymásba kulcsolta és erőteljesen megmasszírozta két kezét, megfeszítette a mesterséges rostokat. Tétovázott, mintha nem mert volna többet mondani, majd végül erőt vett magán: – Öhm, van még valami, amit régóta el szeretnék mondani neked, de sem édesanyádnak, sem nekem nem jutott időnk rá. Sajnálom, hogy eddig eltitkoltam előled. Már csak te maradtál nekem... amíg édesanyád jobban nem lesz.

Bronso gonosz balsejtelemtől felzaklatva otrombán kifakadt saját érzései védelmében. – Mit? Mi mást nem tudok még?

Rhombur még inkább belesüppedt megerősített székébe. – Miután kis híján teljesen elpusztult a testem, már nem tudtam gyermeket nemzeni, nem is reménykedhettem abban, hogy a Vernius-háznak örököse lesz. Tessia visszatérhetett volna a Nővérekhez, hogy később egy másik nemes úr ágyasa legyen. – Hangja megcsuklott. – Ehelyett itt maradt velem, és ragaszkodott a házassághoz, pedig már semmit sem adhattam neki. Sikerült vereséget mérnünk a tleilaxiakra, és visszahódítottuk az Ixet, ám még mindig szükségem volt örökösre, hogy a Vernius-ház ne tűnjön el végérvényesen, így aztán...

Megállt, mivel amit még mondani akart, azt úgy kellett kipréselnie magából. – Tudod, volt egy féltestvérem, egy gyermek, akit édesanyám hozott világra még annak idején, mikor IX. Elrood császár udvari ágyasa volt, még mielőtt hozzáment volna a nagyapádhoz. Ő legalább magáénak tudhatta a vérvonalam felét, így Tessia... szerzett, öhm, génmintát. És a beleegyezésemmel felhasználta azt.

– Felhasználta? Mégis miről beszélsz? – Miért nem tudta az édesapja érthetően kifejezni magát?

– Így fogantál meg te. Én nem tudtam hozzájárulni ehhez a... a spermámmal, de az áldásomat adhattam rá. A mesterséges megtermékenyítéshez.

Bronso fejében mintha mennydörgés csattant volna. – Azt akarod mondani, hogy valójában nem vagy az apám? Miért jössz nekem ilyesmivel? És miért csak most mondod?

– Nem érdekes, mivel te vagy az örökösöm. Édesanyám, Lady Shando Balut révén közös a vérvonalunk. És ugyanúgy szeretlek, mintha...

Bronso körül hirtelen megfordult a világ. Előbb az édesanyját veszítette el, és most ez. – Hazudtál nekem!

– Nem hazudtam. Minden olyan szempontból, ami számít, az igazi édesapád vagyok. Még csak tizenegy múltál. Édesanyáddal ki akartuk várni a megfelelő időt, hogy...

– Ő pedig nincs velünk. Talán soha nem is jön vissza már, soha nem gyógyul meg. És nekem most kell megtudnom, hogy még csak nem is vagy az édesapám! – Hangja metszett, akár egy tőr. Hátat fordított Rhomburnak, és kiviharzott a helyiségből.

– Bronso, de hát tényleg a fiam vagy! Várj!

A fiú azonban csak masírozott tovább, hátra sem nézett.

Bronso felindultan és összpontosításra is képtelenül felkapta a falmászó felszerelését, aztán felcsatolta az új csúszásgátlókat és a szuszpenzoros hevedert. El akart szökni, de nem döntötte még el, hogy merre induljon. Zihálva, a fejében tomboló zűrzavarral küszködve felment a Grand Palais egyik felső emeletére, majd kinyitotta az átlátszó, megdöntött plázablaktáblák egyikét. A mozdulatain kívül semmivel sem törődve átpréselte magát a nyíláson, miközben beszökött az átszűrt szél. Bronso szinte azt sem nézte, merre megy, egyszerűen kivetette magát a barlangüreg tágas terébe, és felkapaszkodott a meredek falon. Nem félt, nem volt vesztenivalója.

– Bronso, mit csinálsz?

Lepillantott a nyitva hagyott ablakra, és Paul kidugott fejét látta meg, ahogy felnéz rá. Barátjával mit sem törődve tovább mászott. Nem hitte, hogy a caladani fiú valaha is elég messze juthatna.

Pár pillanattal később azonban Pault pillantotta meg, ahogy saját csúszásgátló készletével és hevederével, esetlenül, de meglepő gyorsasággal utánaered. Bronso bosszúsan lekiáltott: – Ehhez nem vagy elég ügyes! Egyetlen hiba, és a mélybe zuhansz!

– Akkor nem fogok hibázni. Ha te idekint maradsz, akkor én is veled maradok. – Míg Bronso egy helyben függeszkedett, Paul zihálva utolérte őt. – Pontosan olyan, mintha a tengeri szirteken másznék.

– Mégis, mit keresel itt? Nincs semmi szükségem rád. Egyedül akarok maradni.

– Megígértem, hogy vigyázok rád. A vérszerződésünkkor, emlékszel?

Ahogy a falon csimpaszkodott, Paul olyan őszinte tekintettel nézett rá, hogy Bronso végül megadta magát, és beleegyezett, hogy lassú és biztonságos tempóban visszakíséri őt a szobájába. – Te nemsokára visszamész a Caladanra... én viszont itt maradok, és semmi más nem vesz majd körül, csak hazugságok.

Paul higgadt komolysággal nézte őt. – Akkor jobb, ha most beszélgetünk, amíg megtehetjük.

Mivel egyre jobban feldúlták az érzelmei, ám nem szerette volna beismerni zavarát és szégyenét, Bronso azt felelte: – Becsületszavadra esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked! Tudnom kell, hogy bízhatok benned.

– Hallhattál volna már az Atreidesek becsületéről. – Paul a szavát adta, ezután pedig visszatértek Bronso magánlakrészébe, ahol lezárták a bejáratot, majd kettesben hosszasan elüldögéltek. A kíváncsi tekintetektől és fülektől távol Bronso elmesélte, amit Rhomburtól megtudott. A vörös hajú fiú messze elkalandozó gondolataiba merülten kibámult a pislákoló fényekkel teli barlangvárosra. – Szóval ez a helyzet. Édesanyámat elvitték, pipogya atyám pedig nem is az édesapám. Igazából nem is Vernius vagyok! Mostantól semmi közöm az Ixhez. Nem tartozom közéjük. – Lassan összeszedte a bátorságát. – El fogok szökni itthonról, és ebben senki nem akadályozhat meg... sem Rhombur, sem a testőrei, senki.

Paul felsóhajtott. – Jobb lett volna, ha nem mondod el, mire készülsz.

– Miért? Talán meg akarsz állítani? Megígérted, hogy titokban tartod ezt!

Az egymásnak ellentmondó kötelezettségektől sarokba szorított Paul a kínálkozó legjobb megoldást választotta. – A neked tett ígéretem egyértelmű: nem foglak beköpni és nem fogom elárulni senkinek, mit tervezel. Ugyanakkor édesapámnak is megígértem, hogy vigyázni fogok rád. Nem hagyhatom, hogy elvessz, vagy megölesd magad, ezért veled tartok. Szóval áruld el, hova megyünk!

– Olyan messze az Ixtől, amennyire csak lehet.