A jövőbelátás nem lehet véletlenszerű. Biztosan egy akarat hozta létre. A kérdés: kinek az akarata?

A SPIRITUALITÁS INTERGALAKTIKUS BIZOTTSÁGÁNAK MEGJEGYZÉSE

Amíg a két fiú megszokta az új környezetet a Liga csillagbárkáján, a wayku utaskísérő napokig kalauzolta őket a kiszolgáló-fedélzeteken. A kizárólag általuk használt mellékjáratok lehetővé tették az alkalmazottak számára, hogy az utasokat egy pillanatig sem zavarva közlekedhessenek.

Paul és Bronso közönséges munkásruhát viselt, Ennzyn pedig olyan feladatokkal bízta meg őket, amelyeket még egy wayku is kellemetlennek talált volna. Mivel a fiúknak nem volt más lehetőségük, zokszó nélkül végezték munkájukat. Az utaskísérő meglepően kevés érdeklődést mutatott, még a teljes nevüket sem érdeklődte meg. A waykuk láthatóan tiszteletben tartották a titkokat és a magánélet szentségét.

Paul és Bronso egy szabadon futó csövekkel, vezetékekkel és éles fényű parázsgömbökkel körülvett széles lépcsőfordulóban állt az utaskísérő társaságában. – Óvakodjatok a Liga tisztségviselőitől és a csillagbárka-ellenőröktől! – figyelmeztette őket Ennzyn. – Ők jelentik a legnagyobb veszélyt a hajón: ne hagyjátok, hogy észrevegyenek benneteket! Ha bárki a munkapapírjaitokat kérné tőletek, küldjétek hozzám! Nekünk, waykuknak van némi befolyásunk itt.

Paul a férfi furcsa öltözetét figyelte. – Láthatóan mindenfelé előfordultok a Liga-hajókon, de merre van a szülőbolygótok? Honnan származnak a waykuk?

– Réges-régen, a Harmadik Feketelyuk-háború idején császári parancsra elpusztították az összes bolygónkat. A leszármazottainknak nincs otthonuk, nekünk pedig megtiltották, hogy valaha is egy bolygó felszínére lépjünk.

Paul elképzelni sem tudta, miféle bosszúszomj késztethetett bárkit arra, hogy több bolygó teljes népességét kiirtsák. – Milyen bűnt követtetek el?

– Amikor néhány hadvezérünk háborús bűnöket követett el, az egész népemet felelősnek tekintették az atrocitásokért. – Ennzyn feljebb nyomta sötét szemüvegét, rákattintotta a fejhallgató pántjára, és kék szemével a fiúk arcát kémlelte. – A waykuk a rossz oldalon álltak egy hatalmas uralkodó ellenében, ő pedig ránk küldte a seregeit, hogy pusztítsa el népünk írmagját is. De az Űrliga menedékjogot adott nekünk a hajóin, ahol immár nemzedékek óta szolgálunk.

Amolyan űrcigányok vagyunk, és vagyon meg szülőbolygó nélkül igyekszünk megmaradni, ahogy tudunk. Oly sok idő eltelt már azóta, hogy csak kevesen emlékeznek a múltra. Valójában, ha nagyon akarnék, valószínűleg bármikor leléphetnék erről a Liga-hajóról. – Szemüvegét visszakattintotta a szeme elé. – De miért akarnék ilyet tenni? A Liga jól megfizet minket, és közöttük megtaláljuk az otthonunkat.

Intett a fiúknak, hogy húzódjanak félre, mivel hangokat hallott közeledni. Szürke egyenruhás hivatalnokok masíroztak fel és le gyors léptekkel a fémlépcsőkön, s közben valami misztikus nyelven beszélgettek. A férfiak a zsilipajtón áthaladva kiléptek a ragyogóan megvilágított főfedélzetre, s még csak egyetlen pillantást sem vetettek az utaskísérőre és két ifjú társára.

Miután elmentek, Ennzyn megjegyezte: – A hatalmasok gyakran nem látják meg azokat, akiket jelentéktelennek hisznek. Mi, waykuk láthatatlanok vagyunk, hacsak fel nem hívjuk magunkra a figyelmet.

Két héttel később, a csillagbárka közös kis belső kabinjában ülve Paul haragosan méregette Bronsot. A két fiú épp egy ételfelszolgáló műszakról tért vissza az utasok részére fenntartott társalgók egyikéből, Bronso megfésülködött, kezét pedig megtörölte egy törölközővel. – Még egyikünk sem látott navigátort! Ez lehet életünk egyetlen esélye.

A vörös hajú fiú időnként kipróbálta, meddig mehet el, és ezzel pártfogójukat, Ennzynt rémületbe kergetve mindkettejüket veszélybe sodorta. – Azt akarod elérni, hogy kihajítsanak minket a hajóról? – kérdezte Paul. Akkor, gondolta, legalább hazamehetnének. Vajon Bronso meddig akart még bujkálni? Tudta, hogy mostanra sokan rettenetesen aggódnak már miattuk. Mivel tisztában volt vele, hogy nem tudná meggyőzni a barátját, inkább azt javasolta: – Ki kellene módolnunk, hogyan küldjünk üzenetet az Ixre vagy a Caladanra, hogy a szüleink tudják, jól vagyunk.

Bronso megdermedt ennek hallatán. – A szüleink? Édesanyám kómában fekszik a Bene Gesseritek kezei között, a valódi édesapámmal pedig sosem találkoztam.

– Igaztalanul bánsz Rhomburral. Ő megpróbált...

– Őszintének kellett volna lennie velem.

– Mégis, valahogy vissza kellene jutnunk. Mindketten nemesi családok örökösei, két nagy ház leendő vezetői vagyunk. Nem szabadott volna elszöknünk otthonról.

– Én szöktem el. Te csak velem jöttél, hogy vigyázz rám. – A használt törölközőt a földre hajította a levetett munkaruhák mellé. – Velem jössz, hogy megnézzük a navigátort, vagy sem? – Az ixi építésű csillagbárka terveinek ismeretében Bronso már kitervelte, hogyan osonhatnak fel a navigációs fedélzetre. – A saját szememmel akarom látni, hogy valóban mutáns szörnyetegek-e, vagy hozzánk hasonló emberi lények. Mi másért titokzatoskodna a küllemüket illetően a Liga?

Paul a szemöldökét ráncolta, de el kellett ismernie, hogy izgatja a dolog. Atyja többek között azért akarta elküldeni a Caladanról, hogy új élményekkel gazdagodjon. – Hercegként majd üzleti kapcsolatba kerülök az Űrligával. Az efféle információ feltehetően jól fog jönni.

– Tudom, hogy bejuthatunk. – Bronso a holmijai közt matatott egy keveset, aztán előhúzott két ixi szerkezetet: kiiktató kulcsokat, melyeket a csillagbárka biztonsági rendszereihez használhat. – Túl sokat aggodalmaskodsz. – Lezárta a táskáját és felállt. – Kész vagy?

– Azt nem mondtam, hogy veled megyek. – Hogy időt nyerjen, Paul kilépett koszos munkaruhájából, felakasztotta azt egy kis szekrénybe, majd tiszta nadrágot keresett magának.

– Ha félsz, nyugodtan várj meg itt! Amikor visszajöttem, majd mindent elmesélek. – Aztán Bronso szó nélkül kilépett a folyosóra.

Paul, aki szeretett volna kimaradni a balhéból, ugyanakkor úgy érezte, vigyáznia kell a barátjára, nagy nehezen magára ráncigálta a ruháját. Mire kirohant Bronso után, a fiúnak már nyoma veszett, Paul azonban bizonyosan tudta, hogy merre tart. Négy emeletet szaladt felfelé a hátsó fedélzeti lépcsőn, aztán egy összekötő gyaloghídon átment egy biztonsági felvonóhoz. Az eredetit felülíró biztonsági kód segítségével eljutott a zárt navigációs szintekre.

Mivel aggasztották barátja átgondolatlan döntései, Paul óvatosan közelítette meg a helyet, ahol sejtéseik szerint a navigátornak kellett lennie. Elölről kiáltozás hangjai szűrődtek ki egy lezárt zsilipajtó mögül. Hirtelen szélesre tárult az ajtó, és két egyenruhás Liga-tag botorkált elő szemüket dörzsölve és káromkodva. A levegőben sárgás ködpára gomolygott. Ahogy a két férfi vakon odébb botladozott mellette, Paul megérezte a gáz szagát, ám az nem hasonlított a melanzs fahéjra emlékeztető illatára. A maró kénes szag ingerelte az orrát, és hátratántorodott.

Két másik Liga-tag a teremből rángatott ki egy alakot: Bronsot. – Eresszenek el! – A fiú sípcsonton rúgta az egyik férfit, és kirántotta magát a szorításából, de a másik azonnal elkapta őt. Bronso zsebéből ixi eszközök hullottak csörögve a padlóra. Még több testőr rohant feléjük, Paul pedig, miközben fájó szemét dörgölte, nem látott reményt arra, hogy kitérhessenek előlük. Nem volt hajlandó sorsára hagyni Bronsot, ugyanakkor azt sem tudta, hogyan segíthetne neki.

A savanyú képű Liga-adminisztrátor fújtatva érkezett, viszolyogva vette szemügyre a színhelyet. A nyitott ajtón és a kavargó gázon át Paul megpillantotta a hatalmas, átlátszó plázfalú kamrát, amely a sűrűbb, rozsdabarna füstöt zárta magába, és benne felsejlett az alig kivehető alak. A navigátor? Hirtelen ismét becsukódott az ajtó, belülre rekesztve a visszataszítóan büdös riasztó gázt.

– A fiúkat vigyétek egy biztosított helyre! – Az adminisztrátor felszedegette Bronso szétszórt eszközeit a földről, és sorra szemügyre vette az összeset. – Egyértelműen kémek vagy szabotőrök.

Elfogói hátracsavarták Paul karját, ő pedig mindhiába küszködött, nem tudta kiszabadítani magát. Ekkor eszébe jutott, amit az utaskísérő mondott nekik, és gyorsan kibökte: – Nem vagyunk kémek. A waykuknak dolgozunk. Ennzyn igazolni fogja ezt.

Bronsoval együtt egy fogda elektromos rácsozata mögött álltak. Vártak. A Liga teljes személyazonosság-vizsgálatot futtatott le rajtuk, és hamarosan valaki rá fog jönni, valójában kik is ők.

A halványsárga energiafal túlsó oldalán Ennzyn hangja sóhajra emlékeztetett. – Tanácsot adhatunk nekik, de arra nem kényszeríthetjük őket, hogy hallgassanak is meg. – A wayku parancsára az őr deaktiválta a biztonsági energiafalat, hogy a fiúk kiléphessenek a cellából. Ennzyn nem tűnt túlzottan zaklatottnak. – Tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor kell megjelennem itt. Szerencsére annyira kiszámíthatóak, hogy előrelátó módon kidolgoztam egy B-tervet.

Az utaskísérőt egy magas, idősebb férfi követte, aki hosszú, fehér frakkot és bizarr, régimódi cilindert viselt; minden ruhadarabján, még a cipőjén is parányi kristályszemek csillogtak. Testtartásából siker és elegancia sugárzott.

– A Magasztos Rheinvar beleegyezett, hogy magához vesz tőlem benneteket – jelentette ki Ennzyn. – A legközelebbi bolygómegállónál az énekmondó csapatával együtt kiszálltok ti is. Minden befolyásomat be kellett vetnem, hogy a Liga-tagok ki ne hajítsanak benneteket az űrbe. Úgy alakult viszont, hogy Rheinvar barátom felajánlotta, próbaidőre maga mellé fogad mindkettőtöket, mint segédeket. Ráadásul tartozik is nekem egy szívességgel.

– Egy énekmondó társulattal utazunk tovább? – Bronsot érezhetően izgatta a dolog. Paul korábban is érezte már, hogy társa lassan beleunt a Liga-hajón végzett unalmas feladatokba.

A Magasztos Rheinvar széles mozdulattal emelte meg előkelő kalapját. Kék szeme csillogott, és Bronso apró ráncokat fedezett fel az arcán, ami nyilvánvalóan a folytonos mosolygással töltött előadói élet lenyomata volt. – Üdvözöllek benneteket az énekmondók között!

– Köszönöm, Ennzyn – mondta Paul. – Mindent köszönök.

Ennzyn már távozóban volt a két savanyú képű őr kíséretében. – Én is élveztem az együtt eltöltött időt. És most Rheinvar hozzáértő kezébe adlak benneteket. Tanuljatok tőle!