Miközben a közönséget lenyűgözi az előadás, fel kell tenniük maguknak a kérdést: Kinek a kontójára szórakozunk?

MAGASZTOS RHEINVAR

Amikor a Kristályszínházban kezdetét vette az énekmondók fellépése, Pault elárasztották az érzelmek. Alig pár nappal azelőtt még arra számított, hogy a színfalak mögött, névtelen mindenesként részese lesz az előadásnak; most pedig magasan a színpad felett, egy magánpáholyban ült a családjával a Landsraad egyik nemes urának fiaként, és mivel Kio kormányzóasszony ragaszkodott ehhez, az egyik legjobb helyet foglalhatta el az épületben. Kényelmetlenül fészkelődött a kormányzó páholyában, ahol kívülállónak érezte magát.

Mellette atyja ült ünnepélyes fekete kabátban, rajta az Atreidesek sólymos címere, és a kormányzó Paulnak is hasonló, sötét frakkot varratott. Jessica gyönyörűen mutatott gyémántharmattal kivarrt, sötétzöld estélyijében, amely ragyogásában Magasztos Rheinvar öltönyére emlékeztetett.

Korábban, miután Paul átadta Sielto titokzatos és homályos figyelmeztetését, és elárulta, hogy az Arctáncoltatók időnként alattomos orgyilkos-akciókba keverednek, Leto herceg komoran elgondolkozott, aztán üzenetet küldött Kio kormányzónak, hogy tegyen további biztonsági óvintézkedéseket.

Ám Leto már korábban úgy határozott, nem fog elrejtőzni. – Állandóan szembesülünk fenyegetésekkel, Paul, mégsem tehetjük meg, hogy ezek miatt soha ne jelenjünk meg nyilvánosan. Ahogy az Öreg Herceg szokta volt mondani: „Ha a félelem uralkodik felettünk, nem vagyunk méltók az uralkodásra.”

Paul eközben csendesen ült csak a szobában, alig nyúlt a feltálalt ételhez, hasa görcsölt. Kínosan érezte magát amiatt, hogy csalódást kell okoznia atyjának, akit mindenkinél többre becsült. – Ígérem, nem fogom hagyni, hogy ilyesmi megtörténjen, uram.

– Ügyelj rá, hogy így legyen! – Leto herceg vonásai ekkor ellágyultak. – Ráadásul nem szeretném, ha ki kellene hagynod az előadást, amely oly sokat jelent neked.

A herceg most furcsamód nyugodtnak mutatkozott, mint aki semmitől sem fél, és ez az érzés átragadt Paulra is. Amikor a családjával együtt megérkeztek a színházba, rögtön feltűnt nekik a megerősített biztonság. Kio kormányzóasszony vörös egyenruhás testőrei éberen figyeltek, mindenkit alaposan átvizsgálták, mielőtt belépett volna. Letapogatókkal keresték a fegyvereket, az épület legeldugottabb zugait is tüzetesen átkutatták. Sielto és Arctáncoltató társai természetesen bárkinek a vonásait magukra ölthették, de Paul legalább afelől biztos lehetett, hogy nem csempésznek be fegyvereket.

Alattuk, a teljes egészében belátható arénában az énekmondók tetterővel teli vezetője felpattant a színpadra, ahogy felgyúltak és a kristályépítmény tükörfelületein visszaverődve a szivárvány színeire bomlottak a fények. Rheinvar hangja mennydörögve szólalt meg a több ezer nézőtől zsúfolt teremben.

– A közönség minden tagja a barátunk. Üdvözlünk benneteket az ünnepelt Kio kormányzóasszony és Preto Heiron nemrégiben megtartott eljegyzése alkalmából. – Felemelte karját, hogy elsődleges gravitációs forrás módjára magára vonja a nézők figyelmét.

A díszpáholy közepén elhelyezett magas székéről Alra Kio emelkedett fel fejedelemhez méltó ünnepélyességgel. Sötét haját aranyfonatos tiara övezte, estélyi ruhája üvegszálakkal beszőtt redőktől csillogott. Bal kezét kinyújtotta Preto felé, és felállította maga mellett az izmos ifjú művészt. Jóképű kedveséről lerítt az ifjúi lelkesedés, amibe némi félénkség vegyült, ahogy meghajolt a hatalmas nézősereg előtt.

Amikor a közönség tapsban tört ki, Paul érezte, hogy az éljenzés közel sem annyira fergeteges, mint elvárható lenne. Kio kormányzóasszony megfontoltan nem mutatta ki, hogy bármi kifogásolnivalót vett volna észre, pedig egész lelátók maradtak némák.

Paul nem tudta kiverni a fejéből Sielto különös megjegyzéseit. Kifinomult érzékeikkel az Arctáncoltatók nyilvánvalóan felfigyeltek a helyi nemesek köreiben parázsló feszültségekre. Vajon felbérelték őket, hogy hajtsanak végre néhány „szükséges merényletet”? Vagy másféle veszéllyel kellett számolniuk?

Rhombur Vernius őrgróf a kormányzó jobbján foglalt helyet egy megerősített széken. Ünnepélyes uralkodói díszruha és egy laza vállszalag takarta el a legkönnyebben felfedezhető testpótlásokat, a sebhelyeket azonban nem lehetett eltakarni; a testrészeit mozgató motorok megzabolázott erővel duruzsoltak.

Dr. Yueh Wellington régi páciensét figyelte a hátsó sorban lévő székéről, ahonnan jobban szemmel tarthatta Rhomburt, ám az előadásra korlátozottabb rálátása nyílt. A gróf mellett, a páholy Paullal átellenes oldalán Bronso alig várta már, hogy az előadók a színpadra lépjenek. Láthatóan lenyűgözték az illuzórikus színpadi díszítmények és ragyogó fények, melyeket még ő segített beállítani.

Az arckifejezés és a testbeszéd finomságait kémlelve, ahogy azt az édesanyja tanította neki, Paul megállapította, hogy Bronso és az édesapja egyaránt kimerültek. Noha nem hallhatta a beszélgetéseiket, Paulnak nem esett nehezére elképzelni, mindketten mennyire elcsigázottnak érezhették magukat. Apa-fiú kapcsolatuk orkánként tombolt, a kötelékek megcsavarodtak és elszakadtak, hogy később törékeny szerkezetben álljanak ismét össze, melyet csupán az idő erősíthet meg.

Miután egyetlen pillantást vetett Paulra, a vörös hajú fiú zavartan elfordította fejét. Úgy tűnt, Rhombur sokkal inkább haragudott Bronsora, amiért Leto herceg fiát veszélybe sodorta, mint amiatt, hogy saját biztonságát tette ostobán kockára.

Miután az énekmondók vezetője bejelentette az eljegyzést, az Arctáncoltató művészek felszaladtak a színpadra, hatalmas fodros jelmezeik a nemesi divatokat túlozták el a nevetségességig, frizuráik közel fele oly magasan tornyosultak fejük fölé, mint a viselőik, a széles ingujjakba pedig akár kisbabákat is bepólyálhattak volna. A levegő vibrált, a holodíszletek nem mozogtak, és olyan áttetsző illúziót keltettek, amelyen áthatolhattak a kristályfelületekről visszaverődő, tündöklő fények.

Az aréna felső részébe ködgép okádott viharfelhőkre emlékeztető, gomolygó párát. Stroboszkópok és lézerfények villóztak, a tükrökről visszaverődve cikázó villámok csodás fénykárpitot szőttek a levegőben. Rheinvar rádörrent énekmondóira: – Mire vártok? Kezdődjék az előadás!

A két legfürgébb előadó kiterjesztette hatalmas tollutánzat szárnyait, és levetette magát a fenti, áttetsző párkányokról. A jelmezükben elrejtett szuszpenzorok tartották fenn őket a magasban. Héja módjára lecsaptak a színpadra, aztán a szárnyas színészek ismét felröppentek a ködös fellegekbe, nyomukban fénysugarak kuszasága hálót rajzolt a levegőbe. A közönség levegőért kapkodott, majd hangos tapsban tört ki.

A bemutató technikai részletein álmélkodva, Paul hunyorogva a tükörrendszerre pillantott, amelyet még Bronsoval együtt szerelt fel. Követte a vonalakat, és pontosan emlékezett az általa oly sokszor ellenőrzött mintázatra. A szövedék bonyolult volt, rengeteg fénypászmából állt össze, Paul azonban mindenre alaposan odafigyelt a beállításakor, és a folyamat minden lépésére emlékezett.

Ám fokozatosan megerősödött benne az érzés, hogy valami nincs rendjén. A felszereléskor Bronsoval pontosan követték Rheinvar részletes utasításait: ellenőrizték a fénysugarak útját, minden tükröt beigazítottak, újra meg újra tesztelték a tükröződéseket. Az általuk létrehozott mintázat minden egyes szálát tökéletesen ismerte, ahogy az öt erősítőállomást is.

Noha a szemkápráztató fényszövedék csodálatosnak és szédítőnek hatott, Paul látta, hogy némelyik pászma rossz szögben áll. Több kulcsfontosságú metszéspont nem a megfelelő helyre került. Senki más nem figyelt volna fel rá, Paul azonban hozzáadott sugarakat, eltolt csúcsokat figyelt meg. Mintha egy ötágú helyett hatágú csillag jelent volna meg előtte – épp csak sokkal összetettebb alakzatokat kellett azonosítania. Próbálta elkapni Bronso tekintetét, de barátja a páholy túloldalán ült, és teljesen belemerült az előadásba.

Paul szíve egyre gyorsabban vert, ahogy figyelmét ismét a fénytörő falakra felszerelt tükrök felé fordította, hogy megérthesse, mi változott. Az előadás menetrendje szerint nemsokára az egyik legnagyobb villanásra kerül majd sor, izzó fények kaotikus hálója ragyog fel az első felvonás végén.

Más magyarázatot nem talált: valaki felmászott, és elmozdította a tükröző felületeket, majd a többiekhez hasonló alállomást szerelt fel... egy erősítőt. No de ki helyezett volna el ott egy erősítőt?

Talán Rheinvar bízott meg valakiket a színpadépítők közül, hogy alakítsanak a díszleten. Meglehet, hogy a magyarázat ennyire egyszerű és ártatlan.

Ugyanakkor Sielto valamiért figyelmeztette őt...

Ahogy az Arctáncoltatók mutatványai a csúcspontjukhoz közeledtek, Paul előbbre húzódott a székében. A színlelt vihar kitörni készült, a mennydörgés moraja megtöltötte a Kristályszínházat.

Tekintetével Paul lekövette, legközelebb hol fognak összefutni a pászmák sugarai, és hirtelen tudta, hogy a hozzáadott erősítő azt jelentette: valami nincs rendjén, valami magát a Kristályszínház épületszerkezetét fordíthatja veszélyes célra. Nem maradt ideje elmagyarázni a dolgot az atyjának – viszont tudta, mit kell tennie.

A drámai vihar a tetőpontjára hágott, a repülő Arctáncoltatók pedig leszálltak jelmezes társaik közé, hogy bonyolult táncba kezdjenek, amely az előadás első részének fináléjaként szolgált.

Paul odakiáltott Alra Kiónak. – Kormányzóasszony, vigyázz! – A kormányzó csak legyintett a színlelt mennydörgés közepette, de Paul rávetette magát, lesodorta őt a székéről, egyenesen bele Preto Heironba. Mindhárman a földre bukfenceztek.

Forró pászmák, összefüggő fénysugarak ugráltak egyik tükörről a másikra, haladtak keresztül az erősítőn, hogy egy energiabuzogányban egyesüljenek. A hő-löket és az ionizált levegő megsemmisítette a billegő széket, amelyen pár pillanattal azelőtt még a kormányzó ült, mindenfelé fadarabok repültek szét, akár a nyíllövedékek. A fénytörő páholykarzat által eltérített másodlagos sugarak lángra lobbantották a felettük függő díszlobogókat, egy kisebb tálalóasztalt és az egyik őr vörös uniformisát.

A hő-löket egy másodpercig sem tartott, aztán a hirtelen támadt vak némaságban Rheinvar táncosai elvétették a lépést. A döbbent közönség lélegzetvisszafojtva tétovázott, próbálták eldönteni, vajon az imént látottak is részei voltak-e az előadásnak. A kormányzói páholy hátsó falán hatalmas fekete csillagfolt jelezte a halálos sugár becsapódásának helyét.

Leto herceg megragadta fia vállát. – Paul, nem esett bajod?

A fiatalember feltápászkodott, igyekezett összeszedni magát. – A kormányzóasszony élete veszélybe került, uram. Tudtam, mit kell tennem.

Alra Kio megrendülten nézett a fiúra, aztán gorombán a testőrökre ordított. – Közületek viszont senkinek nem szúrt szemet a fenyegetés, hiába figyelmeztetett benneteket a fiú és az atyja! Alapos felülvizsgálat következik, és minden vétkest őrizetbe kell venni!

A baluti testőrségnek sikerült eloltania a tüzeket, és lezártak minden kijáratot, mintha a magánpáholy elleni, átfogó katonai csapásra számítottak volna. Dr. Yueh hamarjában megvizsgálta Kiot és Preto Heiront, nem sérültek-e meg.

A rémült nézősereg sorban elhagyta helyét, próbáltak kimenekülni, néhányan pánikba esve lökdösték a többieket. Odalent a jegyszedők és a biztonságiak lefoglalták a hangosbemondó-rendszert, és felszólították a társulatot, hogy vessenek véget az előadásnak, a közönség pedig maradjon a helyén! Csak kevesen hallgattak az intésre és őrizték meg nyugalmukat.

A központi arénában a kétségbeesett Rheinvar és Arctáncoltatói a színpad közepére gyűltek. A repülő színészek levetették műszárnyaikat, és az egész társulat egymásnak vetett háttal állt, és felkészültek, hogy megvédjék az életüket, ha a tömeg esetleg ellenük fordulna. Amikor Paul rájuk nézett, vonásaik a szeme előtt alakultak át, a közönség tagjai közül sokan felsikoltottak, szidalmakat szórtak a színpad felé.

Paul látta, amit mások nem: hogy Rheinvar az énekmondó mesterek képességeit használva álcázta társulatát, eltüntette őket a nézők zömének szeme elől. Vajon sikertelen merényletkísérlet részesei lehettek, vagy csupán önmagukat védték a feldühödött tömeggel szemben?

– Már vége – szólalt meg Jessica. – Megmentetted a kormányzóasszony életét, Paul, sőt talán mindannyiunk életét.

Lassan őrök árasztották el az erkélyt, túlságosan későn ahhoz, hogy bármit tehessenek, mégis kutatni kezdtek rejtőzködő merénylők után.

Leto a fejét ingatta, miközben zaklatottsága látható dühbe csapott át. – Honnan tudtad, Paul? Mit láttál meg?

Paul a kormányzó megsemmisült székének helyén állva magyarázott, miközben igyekezett kifújni magát. – Megváltoztatták a pászmák irányát, kiegészítő tükröket és egy erősítőt szereltek fel. A színház maga vált fegyverré az építészeti elemeivel. Ha átnézitek a színpadtér tervrajzait, látni fogjátok, mire gondolok.

Rhombur vonult oda súlyos léptekkel, arcán széles mosoly. – A cinóbervörös ördögét, szép munka volt, fiatalember!

Paul nem akarta magának tulajdonítani az érdemet. – Bronso is észrevette volna.

A másik fiú közelebb húzódott, arca sápadt volt, szeme kikerekedett. – Korábban is rá kellett volna jönnöm. Rheinvar mesélt nekünk az eredeti építészről és a titokról, amely a halálával örökre elveszett. A Kristályszínházat a maga gyűjtőlencséivel pontosan efféle merénylethez tervezték. Úgy tűnik, a titok nem merült teljesen feledésbe.

Rhombur vállon veregette Pault, alig fogta vissza mesterséges karjának erejét. – De te vetted észre, fiatalember. Leto, büszke lehetsz rá!

– Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy büszke vagyok a fiamra, Rhombur. És ő is tudja ezt.

Ekkor a kiborg gróf megtorpant, mintha valami motoszkált volna a fejében. Tucatnyi testőr kutakodott a páholy ülései közt; mások addigra biztonságos helyre vitték a kormányzóasszonyt. Az arénában kitört kiáltozás és zűrzavar háttérzaja fülsiketítő volt, de Rhombur tovább összpontosított, feljavított hallószerveivel fülelt. – Halljátok ezt a rezgést? Ezt a magas frekvenciájú hangot?

Most, hogy felhívták rá a figyelmét, Paul is érezte, hogy a páholy kristály-tartószerkezete vibrál, akár egy hangvilla. – Valamiféle rezonancia? – kérdezte. Hirtelen rájött, hogy a Kristályszínház szerkezetét nem csupán a fények, hanem a hangok visszaverésére és felerősítésére is tervezték.

És ha a lézerekkel csupán a nyitósorozatot adták le? Indító löketként, hogy rezgésbe hozzák a rétegelt kristályszerkezetet, amely állóhullámmá alakítva oda-vissza tükrözi a sugarakat? A hang egyre erősödni fog, ám kellő késleltetéssel, hogy még többet vonzzon oda...

Rhombur a kiborg testétől telhető legnagyobb erővel és sebességgel mozgott. Félrelökte Bronsot, miközben Pault a páholy túlsó végébe taszította.

– Gyerünk!

Ő maga azonban nem tudott kitérni már. A láthatatlan, de óriási akusztikus pöröly gigászi erővel csapott le Rhomburra, és akár két egymásba rohanó csillaghajó, két oldalról úgy préselték össze őt a hanghullámfalak.

A gróf összerogyott.

A robbanás visszhangjai fájón hasogatták Paul fülét, s mintha az egész koponyája kongott volna. Négykézlábra tápászkodott és körülnézett. Szüleit a földre döntötte a detonáció; Jessica szédült, fogalma sem volt, hol lehet, de nem sérült meg súlyosan.

Paul elkábult, és zsongott a feje. Csapda... kettős csapda. Előbb az egy nyalábba gyűjtött lézersugarak tarolása, pillanatokkal később pedig a második, hanghullámokkal rájuk mért csapás. Gyilkos erejű fény és hang bevetése.

Kio közelben álló testőrei közül három recsegő csontokkal a földre rogyott, és azonnal meghalt. Rhombur viszont...

Mesterségesen megerősített csontváza, polimerrel szegett törzse és művégtagjai ellenére a kiborg gróf gerince úgy csavarodott meg, mintha lapockáinak és csípőjének eltávolítása után úgy tekerték volna meg, akár a leragadt tetőt egy dunsztosüvegen. Mesterséges jobb karja hátrafelé visszatekeredett önmagára. Orrából és szeméből vér szivárgott, péppé zúzott arcbőrét bevérzések sötétítették el.

– Rhombur! – Leto a földre vetette magát barátja mellett, akit pontosan telibe kapott a láthatatlan löket. – Yueh, segíts rajta!

A Suk-doktor állandóan magánál tartotta a legszükségesebb orvosi felszerelést, ezúttal azonban semmi nem lett volna elég. Yueh keserves arccal letérdelt legfontosabb patrónusa szétzilált roncsai mellé.

Bronso is térdre rogyott, az elesett férfi felett zokogott. Megérintette a szétzúzott vállat. – Apa... apa! Ne most... nélküled nem tudom elvezetni a Vernius-házat! Túl sok forog kockán, még annyi mindent el kell mondanunk egymásnak!

Rhombur Vernius őrgróf felnyitotta szemét, torkából érthetetlen, hörgő hang tört elő. Mesterséges tüdeje megsérült, és alig bírt lélegezni. Vér és tápfolyadékok borították arcát, és csepegtek a földre.

Bronso fölé hajolva folytatta: – Szeretlek és megbocsátok neked! Sajnálom, amit tettem, hogy elhagytalak, hogy megtagad...

Rhombur megrándult, magához tért, és összeszedte a maradék erejét. Senkit nem látott, alig sikerült szavakba rendeznie zilált gondolatait. Bronso közelebb hajolt, mindenáron szerette volna hallani atyja utolsó szavait.

– Paulnak... nem esett baja? – suttogta.

Aztán megrázkódott és kilehelte a lelkét.

Bronso hátrahőkölt, mintha arcul ütötték volna. Paul közelebb lépett, hogy elmondja, mennyire sajnálja, de Bronso odacsapott felé, aztán könnyek közt visszahanyatlott a szétroncsolt, élettelen testre.