Paul Muad-Dib nem élvez történelmi monopolhelyzetet a fanatikusok megteremtésében, ám ő tökéletesítette a módszereket.

EGY GYILKOS ELMÉJE – IXI BRONSO KIÁLTVÁNYA

Jessicának rendkívüli óvintézkedéseket kellett tennie, amikor elindult a Bronsoval megbeszélt találkozóra. A Régensségben uralkodó hangulatot tekintve ez lehetett a legveszélyesebb dolog, amit valaha tett.

Nem ütközött nehézségekbe járművet biztosítania, amivel Arrakeenból a Tabr sziecsbe juthatott. Errefelé számíthatott a kapcsolataira és a nevére, így senki nem tett fel neki kérdéseket, amikor bejelentette, hogy zarándoklatra indul, és mindvégig egyedül óhajt maradni. Korábban már számtalanszor tett ilyet, Muad-Dib édesanyja lévén pedig senki nem kérdőjelezhette meg a szándékait.

Mindennap külvilági látogatók egy csoportja özönlött a híres sziecsbe – akár a szél sodorta, idegesítő homokszemek –, az utasokat szállító topterek pedig jó időben óránként szálltak fel. Mielőtt beszállt volna a légi jármű zsúfolt kabinjába, Jessica földdel összekente arcát és rongyos ruházatát, és meggörnyedt, hogy amikor majd kilép a nyüzsgő tömegbe, a többiekhez hasonló zarándoknak tűnjön a tolongók között, akik látni szerették volna, hol volt egykor Muad-Dib első fremen otthona, hol hozta világra Csani a trónörökös ikreket, és merrefelé tűnt el örökre a megvakult, megtört férfi a sivatagban.

A sziecshez érve, miután észrevétlenül otthagyta a többi zarándokot, hogy összeszedje a szükséges holmikat, Jessica ismét megváltoztatta küllemét, hogy átlagos falubeli asszonyra hasonlítson cirkoruhájában és szürke köpönyegében. Amikor egy óra múlva továbbindult – újfent más álarcot öltve magára –, ezúttal az időjárás-figyelő állomásokat szemléző ellenőrként egy ipari járművön utazott, mely magasan a széláramlatok felett, hatalmas távolságokat tett meg az új terraformáló telepekhez, melyek a déli sark nyüzsgő bázisának közelében épültek. Onnan bő sivatagi ruhát viselő férfiként maga ült be egy kis, jelöletlen topter kormánya mögé, hogy a Bronso által titokban hozzá eljuttatott koordinátákhoz repüljön a Tanzeruft mélyére.

– A segítségedre lenne szükségem... az édesanyám miatt – szólt Bronso üzenete.

Jessica kis járművével körözött a végtelenbe vesző fehér térség felett, a sós medence a száraz bolygót egykor borító ősi tengerekre utalt. A medence nyugati peremén, egy védett sziklaképződményben megtalálta, amit keresett: egy fűszerüzem roncsait az erezett narancssárga homokban. Feltámadt a szél, ami megnehezítette a leszállást, Jessica mégis sikeresen letette a gépet, aztán kimerevítette a leszállótalpakat, és megállította a rezgő, ízelt szárnyakat. A fűszerüzem körül kisebb portölcsérek örvénylettek, kavarogtak, gyűjtöttek erőt és tűntek el. Apró viharok... a fremenek ghiblinek hívták az efféléket.

Amikor kiszállt, megfáradt arcú férfi lépett elő kopott, régi egyenruhában, kezében fegyverekkel. Csempésznek tűnt, arcán fremen módra felcsatolt szűrőmaszkot viselt. A férfi szótlanul állt, várta, hogy Jessica odamenjen hozzá. Ahogy megindult felé, Jessica határozottabban felismerte a férfit, aztán egy hosszú percig csak bámultak egymásra, mielőtt Jessica odalépett hozzá, és átölelte Bronsot. – Oly sok éve már!

– És oly sok minden történt időközben, úrnőm. Sosem képzeltem volna, hogy a sors valaha ilyesmire kényszerít. – Metsző tekintettel figyelt, ahogy megforgatta ujján láng-ékköves gyűrűjét. – Ám végre jó hírrel szolgálhatok. Gyere, megmutatom.

Bronso meglepően ruganyos léptekkel betessékelte Jessicát az öreg fűszerüzembe, majd levezette egy plázbeton lépcsőn egy földalatti sáncerődbe. Jessica hallotta, ahogy a szél átfütyül a fejük felett heverő roncson, a homok pedig sziszegő suttogásként dörzsöli a hajótestet. – Paul egykor búvóhelyet alakított ki itt áthatolhatatlan falakkal, melyek megvédenek a férgek támadásától, és megakadályozzák, hogy bármiféle hang kiszűrődjön innen – magyarázta Bronso.

Jessica hallotta már, hogy fia több bolygón hasonló menedékeket épített, olyan helyeket, ahol szükség esetén megbújhat ő és a családja – ám arról fogalma sem volt, hol találja bármelyik ilyen búvóhelyet.

Bronso széles mosollyal fordult felé. – Tökéletes hely ahhoz, hogy elrejtőzzünk.

– Elrejtőzzetek?

Bronso egy spártai, fémfalú terembe vezette Jessicát, ahol mályvaszínű székeket rendeztek el egy középen elhelyezett fémasztal körül, mely egykor a fűszerbrigád kantinjában állhatott. A falakat díszítő holofényképek egymásba átúszó sivatagi tájakat ábrázoltak.

Tessia ült az asztalnál, kimérten és mozdulatlanul.

Jessica hirtelen levegőért kapott, Bronso édesanyja pedig felemelte fejét és elmosolyodott. – A fiam segített megszöknöm a Bene Gesserittől. Tudtam, hogy előbb-utóbb el fog jönni értem. Őt vártam, és a Nővéreknek fogalmuk sem volt, hogyan kerekedtem felül a bűntudat-kivetítésükön.

Jessica őszinte örömmel lépett közelebb barátnőjéhez, hogy átölelje őt.

– Annyira boldog vagyok, hogy biztonságban tudhatlak, Tessia! – Bronsora pillantott. – Hogy sikerült elszöktetned?

– Segítséggel... ugyanúgy, ahogy eddig sikerült elintéztem mindent. – Nehézkesen lehuppant az egyik mályvaszínű székre édesanyja mellé. – De nincs biztonságban velem. Tudod, miféle veszélyekkel kell szembenéznem, és nem folytathatom a munkámat, ha miatta is aggódnom kell. Ezért hívtalak ide. Magaddal tudnád vinni, hogy letelepedhessen valahol a Caladanon? Amikor megérkeztünk a carthagi űr kikötőbe, letapogatóval átvizsgáltam édesanyámat, és egy Bene Gesserit nyomkövetőt találtam a tarkójába rejtve. Még ott hatástalanítottam elektronikus úton, itt pedig meg is semmisítettem. A Rend ennek ellenére megtudhatta, hogy a Dűnére hoztam. Veszély leselkedhet rá. A segítségedre lenne szükségem.

Jessica mérlegelte a kockázatokat, a lehetséges következményeket. Mostanra meggyűlölte a Rendet és folytonos ármánykodásukat, azt a módot, ahogy mindenhová befurakodtak csápjaikkal. Alia pedig gyűlölt mindenkit, akinek bármi köze volt Bronsohoz. Nem lesz egyszerű... De a becsület – az Atreides-becsület – azt diktálta neki, hogy csupán egyetlen választ adhat. – Természetesen megteszem. Elintézem, hogy titokban a Caladanra utazhasson.

Tessia sóvárgón felsóhajtott. – A Caladanra... szívesebben visszatérnék a saját otthonomba.

Bronso idegesen felelt. – A Caladan sokkal szerencsésebb választás. Az Ix immár nem biztonságos, és a Rend talán keresne ott.

– Igen, kedveltem a Caladant. Rhomburral annyira boldogok voltunk ott...

Jessicában rögtön gyakorlati problémák ötlöttek fel, habár most már nem vonhatta vissza adott szavát. – Édesanyádat nem láthatják a társaságomban, mert Alia rögtön tudná, hogy te meg én kapcsolatban állunk. De néhány napra el tudom bújtatni őt, aztán megszervezem, hogy álnéven a Caladanra utazhasson. A Bene Gesserit nem tudhatja meg, hol tartózkodik, ahogy a leányom sem.

Tessia rámosolygott kettőjükre.

Pár könnycsepp gördült végig Bronso arcán a megkönnyebbüléstől, de gyorsan letörölte őket. – Végtelenül hálás vagyok neked. A Caladannál jobb helyet nem is találhatnánk neki.

– Roppant óvatosan kell eljárnunk, Bronso. Előbb-utóbb kitudódhat, ki ő valójában, és nem akarjuk a Caladanra vagy a népére vonni Alia haragját; sem a Bene Gesseritét. Hercegnőként elsősorban ezt kell szem előtt tartanom. Ám teljes titoktartás mellett egy ideig a Caladan biztonságos búvóhely lesz, amíg nem találunk egy végleges otthont neki. Egy hetet kérek, hogy elrendezhessem, amit elrendeznem szükséges. – Gurney talán segíthetne; az elkövetkező pár nap során vissza kell érkeznie Duncannel, és ő biztosan megtalálja a módját, miként juttassák ki titokban Tessiát.

– Addig nem nyugszom, amíg teljes biztonságban nem tudhatom édesanyámat. Vidd magaddal, de üzenj, amikor már mindent elintéztél! – Elmondta, Jessica milyen felvett személyazonosság alatt találhatja meg őt, és melyik biztonságos búvóhelyen fog elrejtőzni Carthagban. – Így bármikor elérhetsz. Én pedig mindig tudni fogom, hogy merre jársz. Találkozzunk egy hét múlva? Addigra mást is meg kell beszélnünk majd.

Tessiának semmit sem kellett összecsomagolnia vagy magával vinnie. Jessica már azon tanakodott, hol bújtathatja el néhány napra őt Arrakeenban. Miután Bronso mindkettejüket még egyszer, utoljára megölelte, hosszasan, mélyen átérzett búcsúszavakat súgott édesanyja fülébe, Jessica a kimustrált fűszerüzem kijáratához vezette Tessiát, a rézvörös hajú férfi pedig búcsút intett nekik. Mintha hatalmas tehertől szabadult volna meg.

– Kérlek, légy óvatos, Bronso!

– Mindig az vagyok.

Ahogy leszállt az éj a sivatagra, a két nő kiosont, áthaladt a fűszerhomokon, és beszállt az ornitopterbe. Jessica beindította a hajtóműveket, és felemelte a gépet.

A távolban magányos fremen állt egy dűne tetején, olajlencsés messzelátóval figyelte őket. A viharvert cirkoruhát viselő veterán fedaykin, Akkim, a homokférgek vonulását tanulmányozta azon számos tudományos projekt egyikének részeként, melyet Muad-Dib planetológiai iskolája finanszírozott. Nem tudta biztosan, meddig tart még ez a kutatási feladat, aminek keretében elektronikus nyomkövetőket kellett elhelyeznie a mélysivatag hatalmas férgeinek testén – a Kvizarátus keményen bírálta a gyakorlatot, mivel az szerintük Shai-hulud szent birodalmának életébe avatkozott bele. Kynes, az Umma – a Dűne terraformálásának szellemi atyja – viszont tudós volt, akit nagyra becsültek, sőt egyenesen áhítattal tiszteltek a törzsek.

Akkimot nem érdekelték a politikai vagy vallási megfontolások, melyeket elhanyagolhatónak tekintett. Egyszerűen ürügyet igyekezett találni, hogy meglovagolhassa a hatalmas férgeket, és hosszabb időszakokat tölthessen el a nyílt sivatagban. A Dűne legkiválóbb féreglovasai közé tartozott, számtalan versenyt és egyéb vetélkedőt nyert meg nagyszabású ünnepi összejövetelek alkalmával, valahányszor egybegyűltek több törzs tagjai.

Immár hónapok óta hívott magához szörnyetegeket dobolókkal, meglovagolta őket, és a páncélszerű szelvények közé ültette be az elektronikus nyomkövető szerkezeteket. Egyik féreg után a másikba. Kíváncsi volt, vajon hány lehet belőlük, és biztosra vette, hogy a planetológiai iskolában tanuló diáktársai az adatai alapján megbecsülhetik a számukat.

Röviddel ezelőtt Akkim gyalogszerrel rótta a homokot, egy tönkrement és elhagyottnak tűnő fűszerüzem felé tartott, melyet csatangolásai során fedezett fel. Sivataglakók módjára lépkedett, gondosan ügyelt, hogy ne keltsen rezgéseket, melyekkel esetleg odacsalhatna magához egy férget. Térképészeti tapasztalata elárulta, hogy a roncs valaha egy Muad-Dib császár számára fenntartott erődített óvóhely tetején állt, épp ezért szentnek – és titkosnak – tekintette a helyet. Helyzetjelzőt akart elhelyezni rajta, hogy társai pontosan meghatározhassák a földrajzi elhelyezkedését. A dűnék és a fűszerhomok furcsamód változtatta a helyét a Tanzeruftban, időről időre elmozdultak, akár az élőlények, ez a telephely azonban szilárd területen, a sziklák közé ékelődött.

Miközben épp felkapaszkodott egy kiálló szirtre, amely mintha egy hatalmas csontváz gerinceként nyúlt volna el a sivatagban, megpillantotta a fűszerüzem roppant roncsait, melyek partra vetett halhoz hasonlóan hevertek a sziklatömbök és kiálló szirtek halmán, távol a nyílt sivatag homokjától. Ezért maradhatott meg itt sértetlenül ily sok ideig.

Meglepetten látta, hogy hárman lépnek ki a lassan pusztuló gépezettömegből – két nő és egy férfi. Korábban egy ornitopter szállt le a kemény kőpadon, a két nő pedig beszállt, köröttük kavargó por kisebb tölcsérei táncoltak, míg a férfi az elhagyott fűszerüzemben maradt. Akkim sietve előkapta távcsövét, de az olajlencséket előbb még be kellett állítania, és mire ezzel végzett, a jármű már a levegőbe emelkedett, és az ízelt szárnyak szemmel követhetetlen csapkodása közepette elrepült. Messzelátójának felderítő képalkotójával képeket készített a járműről, noha nem fedezett fel rajta azonosító jeleket.

Csempészek, állapította meg magában.

Az olajlencséket ekkor a fűszerüzem felé fordította, és szemügyre vette a távolodó toptert bámuló férfit. Külsőre régi csempészruhára emlékeztető uniformist viselt, arcát részben eltakarta a cirkoruha szűrőmaszkja. Távcsövével Akkim további képeket készített, hogy a jelentéséhez csatolja azokat. Már rengeteg fűszercsempésszel találkozott a pusztaságban, kemény, de szorgalmas férfiakkal, akik nem voltak hajlandók vámot fizetni az Impériumnak.

Akkim ügyelt rá, nehogy észrevegyék, és némi ijedt izgalmat érzett. A búvóhelyen minden bizonnyal még több csempész rejtőzködhet, valószínűleg bázisként használják az épületet, és fegyverrel rendelkeznek, míg ő csupán magányos kutató. Akkim nem mozdult. Kis idő múltán a vörös hajú csempész bement a fűszerüzembe.

A fremen kivárt. Közvetlenül napnyugta után odaosont a roncshoz, ahol még egy toptert talált, a másikhoz hasonlóan szürkét és jelöletlent, jól álcázottat. A planetológiai iskola nem törődött a csempészekkel, Alia régensnő ellenben igen. Az egyik felesleges féregkövető szerkezetet a jármű hasára erősítette, egy másik jeladót pedig az elhagyott fűszerüzemben rejtett el. Valakit biztosan érdekelni fog majd.

Ahogy leszállt az éj, Akkim keresztülszaladt a sziklaperemen, le a sík mélyedésbe, majd ismét fel a sziklákra, egyre magasabbra, mígnem átjutott egy alacsony gerincen, és leereszkedett a túloldalán elterülő sivatagba. Miután látókörön kívülre került, bekapcsolta a dobolót, amelyet még a délután folyamán állított a homokba, és várt, hallgatta a ritmikus ütéseket.

Kisvártatva hullámzó földalatti mozgásra lett figyelmes a dűnék között, egy hatalmas féreg közeledett. Akkim egy élet tapasztalatának köszönhető könnyedséggel mászott fel a behemót hátára, döfte bele mesterhorgait, és állította be azokat, hogy irányíthassa a szörnyeteget. Egész éjjel és még egy napon át utazik majd, hogy Arrakeenba érjen, és megvigye jelentését az iskolába.