Muad-Dib sosem született vagy halt meg. Örökkévaló, akár a csillagok, a hold és a menny.

AZ ARRAKEENI SZERTARTÁS

Egyetlen anyának sem szabadna részt venni a saját fia temetésén.

Az Arrakeen főterére néző magánpáholyban Jessica és Gurney Alia, Duncan és a nemrégiben kegyelmet kapott Irulan hercegnő mellett foglalt helyet. A halottas hintó lassan közeledett feléjük, fekete lepellel beborítva, elébe két harmonthepi oroszlánt kötöttek. Irulan javasolta a Corrino jelképek efféle használatát, mivel a tradíció évszázadok óta a császárok gyászszertartásának része volt.

Jessica előre tudta, hogy mindez cseppet sem fog hasonlítani egy hagyományos fremen temetéshez. Alia tervezte meg a szertartást, mivel meggyőződése volt, hogy Muad-Dib gondosan kimunkált – és egyre terebélyesedő – legendája megkívánja ezt. Úgy tűnt, a teljes Arrakeeni-síkság sem képes helyet biztosítani a Muad-Dibet gyászolni odaérkező millióknak.

Közvetlenül napnyugta után az égen pasztellszínek özönlöttek szét; a városban hosszú árnyékok nyúltak el. A magasban számos megfigyelőhajó keringett. Ahogy sötétedni kezdett, több tucat felbérelt Liga-hajó hasított keresztül a légkörön, miközben ionizált fémgáz felhőket lövelltek ki magukból, pumpálták ki a törmeléket a mágneses mezővonalak mentén, hogy lángra lobbantsák az ámulatba ejtő sarki fényjátékot. Apró golyócskák zúdultak le az alacsonyabb, gyorsan süllyedő pályákra, ami szinte folyamatos meteorzáport indított meg, mintha a menny tüzes könnyeket hullatna egy ennyire kiváló emberért.

Hét napja tartó látványos ünnepség fog kicsúcsosodni a Muad-Dib életét magasztaló szertartásban, a Paul nagyságát az utókor számára megörökíteni és dicsérni hivatott rítusokban. Miközben Jessica figyelte az eseményeket, úgy érezte, a túlburjánzó látványosságok inkább a Paul nevében elkövetett túlkapásokra emlékeztetik őt.

Egy órával korábban Jessica végignézte, ahogy két fedaykin a hintóba helyezi a méretes urnát: a díszes korsót, melynek Muad-Dib tetemlepárlóban visszanyert vizét kellett volna tartalmaznia. Ám az edény üresen maradt, hiszen Paul testére a kiterjedt kutatás ellenére sem találtak rá. Az éhes homok illő befejezésként nyom nélkül elnyelte őt.

Azzal, hogy nem hagyott maga után holttestet, Paul tovább növelte saját mítoszát, és újabb szóbeszédre adott okot. Néhányan buzgón hittek benne, hogy meg sem halt; kétségtelenül még éveken át bukkannak fel titokzatos, akár Muad-Dibbel is azonosítható, vak emberekről szóló hírek.

Jessicát borzongás fogta el, amikor felidézte magában Tandist, a hírhozót, az utolsó frement, aki még élve látta Pault, mielőtt Jessica fia a Tabr sziecsből elindult a sivatagba, és barangolni kezdett a barátságtalan, végtelen pusztaságban. Paul utolsó szavait az éjszakába kiáltotta bele: – Immár szabad vagyok!

Jessicának az a pillanat is eszébe jutott, amikor fia tizenöt évesen, rögtön a Mohiam Tisztelendő Anya gom-dzsabbarjával végrehajtott tűzpróba után azt kérdezte az idős asszonytól: – Miért kell ellenőrizni, hogy ember vagyok-e?

– Hogy szabaddá tegyünk – felelte akkor Mohiam.

Immár szabad vagyok!

Vajon végül Paul úgy fogta fel rendhagyó távozását, mint az emberi mivoltához való visszatérés és az istenné emelés elkerülésének eszközét?

Az emelvényről a lemenő nap utolsó pislákoló sugarai közt bronzvörös fényben lángoló Pajzsfalat bámulta. Egykor ezen a helyen tört át Muad-Dib és fanatikus fremen serege, hogy elsöprő győzelmet arasson a Corrino császár felett.

Jessica különféle életkorokban is felidézte Pault; éles eszű kisgyermekként ugyanúgy, mint kötelességtudó ifjú nemesként, az Ismert Világmindenség császáraként és a galaxison végigsöprő dzsihad vezéreként. Talán fremen vált belőled, gondolta, én mégis az édesanyád vagyok. Mindig szeretni foglak, nem számít, hová mentél, vagy miféle utat választottál ahhoz, hogy odajuss.

Ahogy a kimérten lépkedő oroszlánok a dísztribün felé húzták a hintót, egyenruhás fedaykinok és sárga köpönyeges papok csapata vonult mellettük. Előttük a dzsihad két hőse a szélben lobogó zöld-fekete Atreides-zászlóval kezében vezette a menetet. A roppant, morajló tömeg szétnyílt a hintó előtt.

A sokaságot senki nem lett volna képes számba venni, milliók és milliók gyűltek össze a városban és a mellette felállított táborokban, fremenek és külvilágiak egyaránt. Az újonnan érkezők vízpuhánysága első ránézésre nyilvánvalóan látszott nem csupán sima, cserzetlen bőrükön, de színpompás ruházatukon, mű-cirkoruháikon és idegenszerű öltözetükön is, amit kifejezetten erre az alkalomra készíttettek. Még akik helyieknek igyekeztek öltözni, azok is hiteltelennek tűntek. Az idő és a hely veszélyeket tartogatott az elővigyázatlanok számára. Megöltek nem egy külvilágit, aki egyesek megítélése szerint nem mutatott elég tiszteletet Muad-Dib császár iránt.

Jessica a külvilágiak különös kategóriájába tartozott: azokéba, akik alkalmazkodtak. Amikor tizenhat évvel ezelőtt először az Arrakisra érkezett, családjával együtt sokkal elpuhultabbnak bizonyultak, mint sejtették volna, ám az itt töltött idő testileg és lelkileg is megkeményítette őket. Míg az áruló Harkonnenek elől bujkáltak, Jessica és fia közelebb kerültek a fremenekhez, mint bármely külvilági valaha is. Ténylegesen eggyé váltak a sivataggal, teljes összhangban éltek vele.

Paul akkor magához vette az Élet Vizét és majdnem belehalt, ám haláltusájának köszönhetően akadálytalan betekintést nyerhetett a fremenek zárt világába. Ekképp nem egyszerűen egyikükké vált, hanem mindnyájukkal azonosult. Muad-Dib nem önmagában álló egyén volt; magában hordozott minden frement, aki valaha élt, és aki valaha meg fog születni még. A messiásuk volt, a kiválasztott, akit Shai-hulud küldött el hozzájuk, hogy megmutassa nekik az örök dicsőséghez vezető utat. És most, hogy kisétált a sivatagba, az eddiginél is szentebbé tette a helyet. Benne testesült meg a sivatag és az ottani életvitel, a szelek pedig tovaterjesztik szellemiségét, míg az emberiség fennmarad.

A halottas hintó megállapodott a dísztribün előtt. A köpönyeges fremen hajtó a magas bakon ült. Alia fájdalmat nem mutatva utasítást adott a segédeinek.

Néhány kísérő lehúzta a fekete lepleket a hintóról, míg mások kikötötték előle az oroszlánokat, és elvezették az állatokat. A hajtó lemászott a bakról, tisztelettudón meghajolt az eszme előtt, amit az magában hordozott, majd kihátrált a tömegbe.

A díszes hintó belseje felizzott, oldalai lenyíltak, akár egy virág szirmai, és mögülük előbukkant Muad-Dib urnája egy selyemmel párnázott lila talapzaton. Az urna ragyogni kezdett, mintha belső napja lángolt volna fel, a teret tündöklő fénnyel árasztotta el a sűrűsödő alkonyi homályban. A tömegben többen térdre rogytak, megpróbáltak a földre borulni, ám nem találtak elég helyet ehhez.

– Bátyám még a halálban is ihlettel tölti el népét – mondta Alia az édesanyjának. – Muad-Dib, aki az utat mutatja.

Jessica azzal a tudattal nyugtatta magát, hogy Paul örökké élni fog a nemzedékről nemzedékre, bolygóról bolygóra továbbadott emlékekben, történetekben és tradíciókban. Lelke mélyén mégsem volt képes elfogadni, hogy Paul halott. Fia túlságosan határozott, túlságosan élettel teli volt, túlságosan emlékeztetett a természeti erőkre. Ám saját jövőbelátó képessége, saját mérhetetlen fájdalma afelett, amit cselekedett, legyőzte őt.

Itt, a temetésen Jessica kétségbeesett, fájdalomtól lesújtott embereket látott mindenfelé... és kényelmetlenül üresnek érezte önmagát.

Több milliárd ember vesztette életét Muad-Dib nevében a dzsihad során. Mindent egybevéve kilencven bolygót tett teljesen lakhatatlanná, tisztított meg mindenféle élettől. De Jessica tudta, hogy mindez szükséges volt, Paul jósvíziói tették elkerülhetetlenné. Hosszú időbe telt megértenie, elhinnie, hogy Pault valóban tisztességes szándék vezeti. Jessica sokáig kételkedett benne, kis híján ellene fordult, ami tragikus következményekkel járt volna... végül azonban rájött az igazságra. Elfogadta a tényt, hogy fia helyesen ítélte meg: az emberiség jóval nagyobb hányada pusztulna el, ha ő nem ezt a rögös utat választja.

Most minden halál egyben összpontosult: Paul Orestes Atreidesében.

Ahogy az urna felizzott, Jessica a szeretet és a veszteség feletti fájdalom érzésével viaskodott: mindkét eszme idegennek számított a Bene Gesserit nővérek számára, ő azonban nem törődött ezzel.

A fiam gyászszertartása ez.

Örömest hagyta volna, hogy az emberek szemtanúi legyenek bánatának. Ám még mindig nem tudott nyíltan gyászolni.

Jessica tudta, mi következik. Amikor teljesen kifényesedett, az üres urna szuszpenzorok segítségével felemelkedik a dísztér fölé, és Muad-Dib létének napjaként ragyogó fényt áraszt az elbűvölt tömegekre, mígnem az éjszakai égbolt felé emelkedve eltűnik a szemük elől, jelképesen a mennybe emelkedik. Talán bombasztikus gesztus, a tömeg viszont áhítattal fogja szemlélni. Grandiózus bemutató volt, ahogy a Magasztos Rheinvar fogalmazott volna, Alia pedig zavarba ejtő odaadással és szenvedéllyel készítette elő a szertartást.

Most, miközben a tetem nélküli urna egyre fényesedett, Jessica nehéz hajtóművek és csapkodó ornitopterszárnyak zajára lett figyelmes a magasban. Amikor felnézett a sötétedő égre – mely mesterséges sarki fényektől és hullócsillagoktól csillámlott –, kötött alakzatban repülő járművek csoportját pillantotta meg, ahogy sűrű füstöt eregetnek, megdermedő gázokat, melyek viharfelhőkre emlékeztetőn kavarogtak és oszlottak szét. A látványosság be nem jelentett, új eleme lehet? Akár a szétrepedő szilák, harsogó mennydörgés csattant fel a téren összegyűlt tömeg felett, amit mély, fenyegető morajlás követett.

Az emberek elfordították tekintetüket az urnától, biztosra vették, hogy ez is a szertartás része, de Jessica tudta, hogy ilyesmi nem szerepelt a tervekben. Riadtan odasúgta Aliának: – Mi ez?

A fiatal nő megperdült, szeme szikrázott: – Duncan, derítsd ki, mi folyik itt!

Mielőtt a ghola reagálhatott volna, gigantikus, dühödt arc jelent meg a felhő alján – egy kivetített kép, amely átfénylett a gomolygó párafellegeken. Jessica rögtön felismerte a tekintetet: Ixi Bronso vonásait.

Az égzengés elhaló morajából az egész díszteret betöltő hang dördült fel. – Felejtsétek el e szemfényvesztést, és fogjátok fel végre, hogy Muad-Dib egyszerű ember volt – nem isten! A Landsraad egyik hercegének fia volt, semmi több. Ne keverjétek össze istennel, hiszen ezzel mindkettőt meggyalázzátok. Értsétek meg, hogy mindez csupán ostoba ámítás!

Miközben a sokaság felháborodottan zúgni kezdett, az urnában világító fény kialudt, a szuszpenzormezők kihagytak, a halotti edény sisteregve a térbe csapódott. A gyászolók az eget átkozták, a szent szertartást megzavaró férfi vérét követelték.

Odafent a kivetített arc darabokra esett szét, ahogy az esti szellők szétfújták a mesterséges viharfelhőt. Az egymáshoz kapcsolt topterek egyszerre buktak le az égből és csapódtak bele tűzgömbökként a teret körülvevő terjedelmes kormányzati épületek tetejébe.

A sikoltozó tömeg egymást eltaposva lódult meg a szélrózsa minden irányába. Felvisítottak a szirénák, rendőrök és orvosok rohantak elő, félretolták az elektromos védőkerítéseket. Alia parancsokat osztogatott, és hitbuzgó papokat küldött a tömegbe, látszólag azért, hogy megnyugtassák őket, ugyanakkor Bronso tettestársai után is szimatoltak.

A díszemelvényen Jessica nem hátrált meg. Az ő szemszögéből a sérülések minimálisnak látszottak, és remélte, hogy senki sem veszítette az életét. Kelletlenül fejet kellett hajtania Bronso ügyessége előtt: tudta, hogy Bronso ixi technológiát vetett be, hogy ilyen látványossá tegye a saját előadását. Jessica azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a férfi kellően leleményes ahhoz, hogy eltűnjön üldözői elől. Bronso maga nyilván Arrakeen közelébe sem ment.