A meglepetések alapszabálya: a legtöbb kellemetlenül érint minket

ISMERETLEN SZERZŐ A RÉGI FÖLDRŐL

Jessica már jó ideje elszokott a sivatagtól, a fremenektől és az Arrakis minden szegletét átható szellemiségtől. A Dűnétől. Mély lélegzetet vett, biztosra vette, hogy a kabin levegőjét már most is szárazabbnak érzi.

Ahogy a hivalkodó diplomáciai jármű egyre közeledett a felszín felé, Jessica lebámult az űrkikötő mögött elterülő kiterjedt városra, megpróbálta kivenni a jól ismert arrakeeni tájékozódási pontokat, megfigyelte az új építmények egész csoportjait. Muad-Dib roppant fellegvára uralta a város északi felét, noha a várossziluettben több más újonnan emelt konstrukció is felhívta magára a figyelmet. Számos kormányzati épület állt a Muad-Dibnek, sőt Aliának felszentelt templomok közvetlen közelében.

Mivel jól ismerte a Bene Gesserit módszereit a benyomások irányítására, a történelem manipulálására és a hatalmas néptömegek terelgetésére, Jessica pontosan látta, mit akart Paul – pontosabban a bürokráciája – elérni. A kormányzás jelentős része bizonyos képzetek és hangulatok megteremtéséről szólt. Egykor a Bene Gesserit itt az Arrakison indította el Missionaria Protectiváját, hogy legendákat terjesszenek el, és felkészítsék a helybélieket a mítoszra. E magvak Muad-Dib uralkodásának idején szökkentek szárba, ám nem oly módon, ahogy azt a Rend várta volna...

A fregatt egy fontos látogatók számára elkülönített területen szállt le. Kavargó homok akadályozta meg Jessicát abban, hogy bármit lásson a hajóablakon át.

Amikor felnyílt a zsilipajtó, porszagot érzett a levegőben, hallotta a várakozó tömeg sustorgását. Mostanra tömegek gyűltek össze: koszos köpönyegek és eltakart arcok tengere. Helyi idő szerint késő délutánra járt, és a fehér nap hosszú árnyékokat vetett. Jessica barna és szürke sivatagi öltözékek százait látta, melyek színpompás városi ruhákkal keveredtek.

Mindenhonnan eljöttek fogadni őt. Mielőtt még kilépett volna a járműből, Jessica elbizonytalanodott. – Nem szívesen jöttem el ide, Gurney. Egyáltalán nem.

A trubadúrharcos egy hosszú percig egyetlen szót se szólt, sikertelenül próbálta elleplezni érzelmeit, nyugtalanságát, sőt talán félelmét az uralkodójukat sirató tömegektől. Végül annyit kérdezett: – Paul nélkül mi ez a hely? Immár nem Arrakis.

– A Dűne, Gurney. Mindig a Dűne marad.

Noha Jessica még mindig nem tudta megélni a gyász fájdalmát – érzései benne ragadtak, nem törhettek ki –, most érezte a szemében gyűlni kezdő nedvességet, a vágyott enyhülés mardosó előszelét. Ám egyetlen könnyet sem engedett előbuggyanni. A Dűne tiltotta, hogy vizet áldozzon a halottakért, legyen szó akár a saját fiáról – a Nővérek pedig ellenezték az érzelemnyilvánításokat, hacsak nem kívülállók manipulálása volt a cél. Így mindkét tanítás – a fremeneké és a Bene Gesserité egyaránt – meggátolta őt abban, hogy könnyeket hullasson.

Jessica egy lépést tett a nyitott zsilipajtó és a ragyogó napfény felé. – Hazatértem erről a helyről, Gurney, vagy meghátráltam? – Amikor elutazott, arra számított, hogy élete hátralévő részét a Caladanon töltheti majd, és soha nem kell már e világra lépnie. – Gondolj bele, mit tett velünk ez a bolygó! A Dűne elvette tőlem a hercegemet meg a fiamat, és családként minden reményünket darabokra törte. Elnyeli az embereket.

– „Mindenki maga alkotja meg a saját édenét vagy poklát.” – Gurney a karját nyújtotta, Jessica pedig vonakodva belékapaszkodott. A trubadúrharcos aktiválta testpajzsát, mielőtt kiléptek volna a szabad ég alá. – Azt javaslom, kövesd a példámat, úrnőm! Egy ekkora tömegben nem lehet mindenkit ellenőrizni, hogy van-e nála fegyver. – Jessica megfogadta a tanácsot, de még a vibráló energiamező védelmében sem érezte teljesen biztonságban magát.

Két oldalán három-három fedaykin testőrrel Stilgar jelent meg a komp rámpáján, hogy elkísérje Jessicát. Megviseltnek, porosnak és komornak tűnt – mint mindig. A jó öreg Stilgar. Jessicát megnyugtatta, hogy újra láthatja őt. – Azért jöttem, hogy szavatoljam a biztonságodat, Sayyadina. – Szavait egyszerre szánta üdvözlésnek és ígéretnek; a sok év utáni viszontlátás miatt érzett nyílt örömöt nem mutathatta ki. – Egyenesen Alia régenshez viszlek.

– A gondjaidra bízom magam, Stilgar. – Jóllehet e pillanatban az abszolút hivatalosság jellemezte a naibot, Jessica arra számított, hogy később egy fűszerkávé felett majd elbeszélgetnek, miután Gurney távolabb vitte őt a csődülettől.

A komp rámpája előtt még több fedaykin harcos várakozott kordont alkotva, hogy a tömegben utat nyissanak Muad-Dib édesanyjának, mintha egy homokvihar szelétől óvták volna őt. A vendégek menetének élén Stilgar haladt.

A tömegből egymással versengő hangok Jessica nevét szólították, kiáltoztak, kántáltak, éljeneztek, Muad-Dib áldásáért könyörögtek. Az emberek maszatos zöld ruhát viseltek, ami a fremeneknél a gyász színe volt. Paul vakságáról hátborzongató módon megemlékezve néhányan a szemüket kapargatták, míg vér nem csörgött le az arcukon.

Felfokozott érzékenységével Jessica ellenséges szálat észlelt a mindenfelől őt szólongató hangok szövetében. Akartak, vágytak, követeltek és gyászoltak valamit, de nem tudták kikristályosítani érzéseiket. Paul halálával hatalmas űr keletkezett a társadalomban.

Stilgar nógatta, hogy haladjon. – Nem szabad késlekednünk. Ma veszély leselkedik itt ránk.

Ma veszély leselkedik itt ránk, gondolta Jessica.

Ahogy a fedaykin testőrök előrenyomultak a tömegben, Jessica fémcsörgést és sikoltást hallott. Mögöttük két testőr a földre vetette magát, saját testükkel fedtek valamit. Gurney a két harcos és Jessica közé állt, testpajzsával is védve őt.

Robbanás tépte véres cafatokra a két testőrt, húsdarabok terítették be a közelben állókat. A lökéshullámtól dermedt emberek megérintették a vörös nedvességet, sehogy sem értették, mitől lett hirtelen nyirkos a ruhájuk.

Stilgar a terminál épülete felé rántotta Jessicát, fájón megszorította a nő karját. – Gyorsan – mondta –, még több merénylő lehet! – Vissza sem nézett az elesett testőrökre.

Miközben a jajgatás és a kiáltozás bosszúszomjas, dühödt üvöltéssé fokozódott, Jessica gyorsan a védett épületbe sietett. Gurney és a megmaradt fedaykinok magukra zárták a súlyos kaput, amitől érezhetően csökkent a tömeg hangereje.

A hatalmas épületet tisztára seperték és kitakarították az érkezése tiszteletére, és most kongott az ürességtől. – Mi történt, Stilgar? Ki kívánja a halálomat?

– Némelyek egyszerűen kárt akarnak tenni, és bármilyen célpont megfelel nekik. Másokat akarnak bántani úgy, ahogy őket bántották. – A rosszallástól egészen komorrá vált a hangja. – Már Muad-Dib életében rengetegen háborogtak, zúgolódtak és elégedetlenkedtek. Az emberek gyarlók, és semmit sem értenek.

Gurney alaposan megnézte Jessicát, hogy megbizonyosodjon róla, nem sérült meg. – Aki dühös, könnyen kirohan mások ellen; és sokan téged hibáztatnak, hiszen Muad-Dib anyja vagy.

– Az vagyok, és ezen nem változtathatok.

A terminál épülete világosabbnak hatott, mint amilyennek az emlékeiben megmaradt, de különösebben nem változott; friss festékréteget húztak rá, és több volt a díszítés is talán. Mintha legutóbb nem látott volna ennyi Atreides-sólymot a falakon – Paul keze nyoma vagy Aliáé? Újonnan kialakított alkóvokban Muad-Dibet különféle hősi pózokban megörökítő szobrok álltak.

Stilgar egy lépcsőn felvezette őket a leszállópályára, ahol egy szürke, felfegyverzett ornitopter várt rájuk. – Ez elvisz benneteket a fellegvárba, ahol már biztonságban tudhatjátok magatokat. Mostantól jó kezekben vagytok.

– Stilgar további szószaporítás nélkül elsietett, mielőbb vissza akart jutni a tömegbe, hogy fényt derítsen a robbantás körülményeire.

Az Atreidesek zöld-fekete színeivel díszített cirkoruhát viselő férfi indult meg feléjük, maszkja szabadon csüngött. A meghökkentő felismeréstől borzongás futott végig Jessica hátán. – Isten hozott megint a Dűnén, Lady Jessica. Sok minden történt, mióta meghaltam itt.

Gurney hitetlenkedve kiáltotta el magát: – A mélység isteneire... Duncan, te vagy?

A férfi Duncan Idaho szinte tökéletes mása volt. Még a hangja is pontosan ugyanúgy csengett; csupán a szürke, fémes szemek különböztették meg őt az eredetitől. – Személyesen, Gurney Halleck; egy ghola testében, igaz, de az emlékek a sajátjaim.

Jobb kezét nyújtotta, de Gurney elbizonytalanodott. – Vagy inkább az, akit a tleilaxiak Haytnek neveznek?

– Hayt emlékekkel nem rendelkező ghola volt, biológiai gépezet, akinek Paul Atreidest kellett volna elpusztítania. Immár nem ő vagyok, hanem újra Duncan – a jó öreg Duncan. A fiú, aki az idős herceg bikaistállójában dolgozott a Caladanon, a fiú, aki a Ginazon tanult, hogy kardmester váljon belőle, a férfi, aki a Moritani orgyilkosoktól védelmezte Pault, és az Ix felszabadításáért harcolt a tleilaxiak ellen. – Félénken rámosolygott Jessicára. – És igen, a férfi, aki fűszersörtől kapatosan Harkonnen-árulónak nevezett mindenki előtt, aki még eszméleténél volt az Atreides rezidencián, úrnőm.

Jessica elkapta Duncan különös tekintetét. – Ugyanakkor az életedet áldoztad azért, hogy Paullal elmenekülhessünk, amikor rajtaütöttek Dr. Kynes bázisán. – Nem tudta elűzni annak emlékét, amikor a Harkonnen uniformisokba öltözött sardaukarok rohama végzett a férfival. A ghola látványa felkavarta őt, mintha az idő önmagába hajlott volna vissza.

Most ez a Duncan a topter felé intett, hogy szálljanak be. A hatalmas jármű belsejét a vastag páncél ellenére fényűzően rendezték be.

Amikor belépett az utastérbe, Jessica megdöbbenve látta, hogy Alia feléje fordulva ül az egyik ülésen. – Köszönöm, hogy eljöttél, anyám. Szükségem van rád. – Láthatóan zavarba hozta e vallomás, és hozzátette: – Mindnyájunknak szüksége van rád. – A kamaszlány rézvörös haja megnőtt, arca vékonyabbnak tetszett, mint korábban, amitől még nagyobbnak tűnt telikék szeme.

– Természetesen eljöttem. – Jessica a lánya mellett foglalt helyet. – Paul miatt, miattad, az unokáim miatt.

– „A tragédia összehoz minket, míg a jólétnek ugyanez nem sikerül” – idézte Gurney.