Csoportjaink között természetes a bajtársiasság, nem gondolod? A ti „cigány” waykujaitok és az én énekmondóim egyaránt megrögzött űrvándorok, és bizonyos értelemben mindketten előadók vagyunk – az enyémek látványos előadásokkal szórakoztatnak, míg a tieid oly hatékonyan látják el feladatukat, hogy az utasok szinte észre sem veszik, hogy kiszolgálják őket.

MAGASZTOS RHEINVAR LEVELE WAYKU BARÁTJÁNAK, ENNZYNNEK

Amikor az űrkomp kirakta az énekmondók csapatát a Csuszukon, Bronso közelebb furakodott Paulhoz, és egyszerre igyekezett magába szívni a rengeteg benyomást. – Az énekmondók élete csupa ilyesmivel telik. Ha Rheinvar társulatával maradunk, hetente új bolygóval ismerkedhetünk meg.

– Épp csak beálltunk közéjük. – Egyelőre még nem is találkoztak a többi előadóval. Paul ennek ellenére örült, hogy barátját ismét lelkesedni látja, hiszen Bronso már hetek óta mogorván visszahúzódónak mutatkozott.

– Igen, de a Csuszukon vagyunk!

Gurney Halleck korábban sokat mesélt és rengeteg dalt énekelt a Csuszuk bolygóról, amely míves balisetjeiről volt híres. Paul nem igazán hitte, hogy Gurney valóban járt már itt, jóllehet úgy beszélt róla, mint aki kifejezetten jól ismeri a helyet. Elég volt a nagytermetű, nehézkes férfira gondolnia, s Paul máris visszavágyott a Caladanra. Biztosra vette, hogy szülei rettenetesen aggódnak érte, habár remélte, hogy édesapja és édesanyja kellően bíznak abban, hogy fiuk feltalálja magát. Talán sikerül kiókumlálnia, hogyan értesítheti az otthoniakat, hogy megnyugtassa őket, miközben nem árul el magukról túlzottam sokat...

Rheinvar bandukolt oda hozzájuk, tündöklő fehér öltönyében. – Meg kell keresnetek, amibe kerültök nekünk, fiúk. Mert Ennzyn kérte, befogadtalak benneteket, de többet ne várjatok.

– Mindig is szerettem volna énekmondókkal dolgozni – jelentette ki Bronso.

A társulat vezetője horkantva felkacagott. – Fogalmad sincs az énekmondókról. Pletykák, kiszínezett történetek, babonák – hah! Fogadok, hogy azt hiszed, hegyi varázslók vagyunk, akik telepátiával képesek manipulálni a közönséget.

– Pontosan. És az előadásaitok olyan érzelmi hatást tudnak tenni a közönségre, hogy akár bele is halhatnak az élménybe.

– Akkor senki nem jönne el még egyszer megnézni az előadást, nem gondolod? Csupa mendemonda és túlzás, nagyotmondás. Hivatásos előadók vagyunk, akrobaták, szórakoztatók. – Rheinvar közelebb hajolt, tekintete felragyogott. – Efféle rendkívüli képességekkel, amilyeneket említettél, kizárólag az énekmondó mesterek rendelkeznek.

– És te az énekmondó mesterek közé tartozol? – kérdezte Paul.

– Természetesen! Ám a Birodalom törvényei szigorúan tiltják az ilyen képességek használatát. – Paul nem tudta eldönteni, a férfi komolyan beszél-e vagy sem. – Réges-régen a Jongleur-ház megalapította az elbeszélők iskoláját, akik ügyesen szórakoztattak és adtak elő... néhányan azonban különleges tehetséggel bírtunk, olyan szellemi képességekkel, melyek lehetővé tették nekünk, hogy megosszuk az érzelmeket – félre ne értsétek: kizárólag szórakoztatás céljából hogy még lenyűgözőbb élményben részesíthessünk embereket, és fokozhassuk a félelmet, a romantikát és az izgalmakat.

Mennydörgő kacaj hagyta el az ajkát. – Legalábbis ezt híresztelik. Egykor a Jongleur bolygóról származó népem tagjaiból kerültek ki az Impérium legjobb trubadúrjai. Sorra jártuk a Házakat, szórakoztattuk a nagy nemesi családokat, ám néhány énekmondó mester elkövette azt a hibát, hogy belefolyt a Házak közötti viszályok cselszövéseibe, kémkedtek és hasonlók... és azóta a Landsraad kerül minket. – Rheinvar szeme játékosan felcsillant. – Kegyvesztettségünk eredményeképp akadnak, akik azt állítják, ma már nincsenek igazi énekmondó mesterek.

– De hát épp az imént mondtad, hogy magad is közéjük tartozol – jegyezte meg Paul.

– Te mindent elhiszel, amit mondok neked? Remek! Az igazat megvallva, szerintem, tényleg azért jön el a közönség, mert azt remélik, hogy bemutatom nekik természetfeletti képességeimet.

– És megteszed? – kérdezte Bronso.

Rheinvar fenyegetőn ingatta mutatóujját. – A legfontosabb szabály, amit meg kell tanulnotok az, hogy a szórakoztatóművész sosem fedi fel a titkait.

– A társulat többi tagja elindult a csuszuki leszállópálya túlsó oldala felé, Rheinvar pedig továbbhessegette a fiúkat. – Elég a meséből. Remélem, nemcsak a helyet foglaljátok majd, és a levegőt veszitek el előlünk. Gondozzátok a madarakat és a gyíkokat, cipeljetek ládákat, állítsátok fel és szedjétek le a színpadot, takarítsatok, szaladjatok el dolgokért, ha kell, végezzétek el a piszkos munkát, amire senki más nem hajlandó.

– Mindent megteszünk, uram – jelentette ki Paul. – Nem szoktunk lustálkodni.

– Bizonyítsátok be! Ha magatoktól nem találtok munkát, akkor vagy vakok vagytok, vagy ügyefogyottak, vagy ostobák. – Peckes léptekkel levonult a rámpán, már most ellenállhatatlanul szórakoztatónak mutatta magát. – Megyek, előkészítem a fellépés helyszínét. Holnap megkezdjük a főpróbákat.

A társulat tagjai döbbenetes sebességgel felállították, berendezték, gépesítették és díszletezték a színpadot Sonance, a csuszuki főváros legnagyobb rendelkezésre álló színházában. A szereplők, a mindenesek és a technikusok – Paul nehezen tudta volna megkülönböztetni egymástól őket – mind együtt dolgoztak, akár egy ixi óramű tökéletesen egymáshoz igazított alkatrészei. Bronsoval igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni, s közben nem láb alatt lenni.

Magasztos Rheinvar hozzáfogott a műsor reklámozásához, bement a városba, hogy ott a családliga képviselőivel találkozzon, és néhány táncosát is magával vitte, akik a bonyolultabb figurák közül mutattak be néhányat.

Paul és Bronso zokszó nélkül végezték feladatukat, etették az állatokat, tisztogatták a felszerelést, segítették beállítani a tárgyakat. Ám amikor csak tehették, nyugtalanul bámultak kifelé, mivel szerették volna mielőbb felderíteni a várost.

Amikor az őrületes munkatempó kissé alábbhagyott, az egyik előadó, egy fekete pantallós és zubbonyos karcsú fiatal férfi odament a fiúkhoz. – El kell intéznem valamit Sonance-ban. Ha van kedvetek hozzá, velem jöhettek. – Rájuk mosolygott. – Sieltonak hívnak, és a munkám része az is, hogy megfigyeljem a helyi előkelőségeket, hogy jellegzetes részleteket gyűjtsek össze, amiket beletehetünk az előadásba.

Bronsonak és Paulnak nem kellett megbeszélniük egymással a dolgot, hogy rögtön beleegyezzenek. Elindultak az énekmondók táborhelyéről, hogy felderítsék Sonance-t. Üzletsorok között futó, szűk utcákon bolyongtak, ahol a kézművesek vékony, aranyszínű konszonafa darabokat munkáltak meg; kecses mértani ívekbe és tökéletes alakzatokba gyalulták, faragták és ragasztották a rétegeket. Társuk kimérten magyarázott nekik: – A konszonafa egy különleges törpecserje szára, amely a szeles hegyvidékeken nő. E fa tulajdonságai magyarázzák a csuszuki balisetek bonyolult jellegzetességeit.

Ahogy üzletről üzletre haladtak, a kézművesek sorra felpillantottak rájuk munkapadjaik mögül. Az erős lakkok, a színes festékek és a fűrészpor szaga hatotta át a levegőt. Amint a mesterek rájöttek, hogy ők hárman csupán kíváncsiskodók, s nem tényleges vevők, visszatértek munkájukhoz.

– Ahogy a konszonafa növekszik – folytatta Sielto –, a szárát apró fúróbogarak lepik el, melyek kaptárakat vájnak ki a fában. Egyik fa sem hasonlít a másikra, épp ezért egyik hangszer hangja sem pontosan olyan, mint a másiké. Ez a különleges fa adja a csuszuki hangszerek kellemes, telt hangját és zengésük komplexitását. – A bejáratok mögött többféle címerre, a kézműves üzletek előtt kiállított eltérő színekre és mintázatokra mutatott. – Mindegyik családliga a maga fafajtáját termeszti.

– Az újító szellem viszont hiányzik belőlük – jegyezte meg Bronso – kizárólag a régi módszereket használják újra meg újra. – Lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegyen egy kosárnyi balisetpengetőt. A boltos árgus szemekkel, gyanakodva nézte őket.

Sielto változatlanul elégedett mosollyal az arcán körbepillantott a műhelyeken. – Nektek talán nem tűnik fel, de az iparág épp viharos változásokon megy át. Tudjátok, az Ollic-liga nemrégiben szintetikus konszonafát fejlesztett ki, ami felháborította a tradicionalistákat. Gyújtogatók porig égettek több új ligetet. – Óvatosan körülkémlelt, mintha arra számítana, hogy hirtelen tömegek törnek rá a sikátorokból.

– De mi olyan különleges ezekben a fákban, és miért akarja bárki is elpusztítani őket? – kérdezte Paul.

– Alig pár éve még az Ollic család jelentéktelen tényezőnek számított a konszonafa-termesztők körében. Különösen nehéz időket éltek, mígnem a pátriárka, Ombar Ollic merészen megragadott egy kínálkozó lehetőséget, amely minden más csuszuki liga ellenérzését kiváltotta, mivel tleilaxi mérnököket alkalmazott, hogy genetikailag módosítsák a fafajtájukat. Ami rendes körülmények között tíz esztendő alatt nőtt volna meg, immár egyetlen év alatt kifejlődik. És a tleilaxi génmódosításnak köszönhetően a klónfák természetesen kaptáros belső szerkezetűek, szóval nincs szükség a fúróbogarak időigényes munkájára.

Mivel észrevette, hogy a boltos túl sok figyelmet fordít rájuk, Sielto visszakísérte a fiúkat az utcára. – A tárgyilagos bírálók közül sokan azt állítják, hogy a klónfából készült balisetek hangja még kellemesebb, mint az eredetieké, az ilyen gondolatok pedig rettegést keltenek a puristákban. A többi család ezért akarja elpusztítani az Ollic-ligát.

Ösztönösen ellenszenvet érzett ugyan a tleilaxiakkal szemben, akik rengeteg kárt okoztak az Ixen, Bronso meglepettnek, sőt egyenesen felháborodottnak tűnt. – De hát bárki, aki hatékonyabb termelési módszereket dolgoz ki, rászolgált arra, hogy több üzletet bonyolíthasson!

– Úgy gondolkodsz, akár az ixiek. A beszédmodorod elárulja, hogy az Ixről származol, igazam van? – Sielto láthatóan puhatolózni próbált, Bronso azonban kikerülte a válaszokat. Így Paulhoz fordult. – És te? Még nem sikerült eldöntenem, mi lehet a szülőbolygód, bár több lehetőséget is latolgatok.

Paul csendesen elmosolyodott. – Űrcigányok vagyunk, akik nem sokban különbözünk a waykuktól vagy az énekmondóktól. – Tanárai az évek során belesulykolták a következmények fontosságát, elmagyarázták neki a kereskedelem, a kormányzás, a szövetségek és az üzlet bonyolult összefüggéseit – mindazt, amit egy hercegnek tudnia kellett. – Ha Ollic klónfája ugyanolyan jól szól és gyorsabban nő, akkor a családi hasznuk a többi liga rovására növekedik. Nem csoda, hogy a rivális famíliák gyűlölik őket, és felégették a ligeteiket.

– A haladást nem állíthatja meg holmi kicsinyes gyújtogatás. – Bronso orrcimpái megremegtek. – Ha a mesterséges klónfa jobb, gyorsabban nő és olcsóbban előállítható, akkor a többi család miért nem telepíti azt a ligeteibe, hogy ismét versenyhelyzetbe kerülhessenek?

– Talán azt kellene tenniük... de nem fogják. Túlontúl büszkék ehhez.

Másnap nem sokkal dél előtt Paul és Bronso Rheinvar oldalán álltak a színház egyik bolthajtásos mennyezetű szárnyában, hogy hozzákészüljenek az első próbákhoz. Felettük fenséges freskók színpompás táncosokat, színészeket és álarcos előadókat ábrázoltak.

Az énekmondók vezetője már kiválasztotta a megfelelő időpontot nagyszabású előadásuk premierjéhez, a társulatnak azonban még gyakorolnia kellett a nagy esemény előtt. Bolygónként különbözött a gravitáció, a napfény, és mások voltak a légköri viszonyok.

Rheinvar kritikus szemmel figyelte a táncosok karának kecses, atlétikus mozdulatait. A zene gyors és vidám volt, időnként meghökkentő harmóniákkal. Felettük két hatalmas, széles és erős szárnyú gorunmadár kapaszkodott a szuszpenzor-gerendákra.

Noha csupán beállítás és próba folyt, Rheinvar megengedte, hogy kíváncsiskodókból verbuválódott közönség végignézze a gyakorlást. – Ha ők viszik meg a hírünket, az sokkal jobb reklám bárminél, amit ki tudnék találni – magyarázta Paulnak.

Bronso szeme csillogott, ahogy tekintete a bonyolult lépéseket előadó táncosokra tapadt, akik mind halványkék trikót és különféle színű, szorosan a fejükre simuló tollsapkát viseltek. Tucatnyi táncos – tíz férfi és két nő – hátraszaltókat mutatott be, és magasra feldobták magukat a levegőben; a gorunmadarak pedig éppen a kellő pillanatban kitárták szárnyaikat, hogy helyet biztosítsanak a hátukra érkező táncosoknak. A hatalmas madarak széles, erőteljes szárnycsapásokkal azonmód fel is röppentek a levegőbe, az őket vakmerőn meglovagló hat táncossal, körberepülték a színházat, aztán visszaszálltak a színpadra. Végül a táncosok leereszkedtek a deszkákra, majd hatalmas tapsvihar kíséretében mélyen meghajoltak.

Miközben a táncosok sorra kiszaladtak és eltűntek a színpad mögött, Rheinvar intett a vörös tollsapkás, karcsú első táncosnak, aki rögtön odasietett hozzá. – Kiváló volt a főpróba! Találkoztál már az új mindeneseinkkel?

– Természetesen. – A férfi levette a sapkáját, ami alól verejtéktől fénylő, kopasz fej bukkant elő. Furcsán ismerősnek tűnt, pedig Paul biztosra vette, hogy nem a színpadot felállító munkások között láthatta őt. – Hogy is felejthetném el őket? Az ő vonásaik sosem változnak.

Rheinvar rákacsintott a férfira, aztán a színpad mögé tessékelte őt és a fiúkat. Amint eltűntek a nézők szeme elől, a táncos vonásai átalakultak, izomrángások közepette megváltoztak, küllemét egészen a csontozatáig átlényegítették. Paul szeme kikerekedett, ahogy az előadó Sieltová vedlett át.

A férfi ábrázata ismét megváltozott, valaki más külsejét öltötte magára, akire Paul az előző esti közös étkezésről emlékezett. A férfi arca ismét átalakult, és végül felvette a színpadon nemrég látott karcsú férfi vonásait. – Tudjátok, nem egyszerűen csak táncos vagyok... hanem Arctáncoltató.

Paul hallott már az egzotikus utánzókról, és most eszébe jutott, hogy a színházi társulatok gyakran alkalmaznak alakváltókat.

– Tleilaxi Arctáncoltató – szólalt meg Bronso, akinek szavait fenyegető morgás kísérte, ám anélkül nem árulhatta el, miért gyűlöli ennyire ezt az utálatos fajt, hogy felfedné a Vernius-házhoz fűződő kapcsolatát.

Sielto nem sértődött meg a fiú hanghordozásán. – Másfajta is létezik? – A színfalak mögött csevegő társai felé mutatott, akik immár egészen másképp néztek ki, mint nem sokkal azelőtt a színpadon. – A társulat javarészt Arctáncoltatókból áll.

Rheinvar képzeletbeli port sepert le cilindere csillámairól, aztán visszahelyezte fejére a kalpagot. – A közönség imádja, amikor az előadók hirtelen a helyi politikából ismert személyiségek vagy könnyen felismerhető hősök alakját öltik magukra.

– Énekmondó mesterünknek pedig megvannak a maga saját trükkjei. – Sielto komikus képet vágott. – Üljetek csak ki a közönség közé, ifjú mindenesek! Rheinvar, mutasd meg nekik, mire képes egy igazi énekmondó mester!

– Hát, valóban nem szabad kijönnöm a gyakorlatból... és ez csak próba.

– Miután az előadó könnyed léptekkel távozott, Rheinvar két üres székhez vezette Pault és Bronsot a nézőtéren. – Most jön a finálé. Nézzétek csak végig az első sorból! Ehhez foghatót még sosem láttatok.

Az énekmondók társulatvezetője tündöklő fehér öltönyében kilépett a reflektorok ragyogó fényébe, a színpad közepére. Paul figyelte Rheinvar merev mozdulatait, mély lélegzetvételét és transzra emlékeztető összpontosítását, ahogy láthatóan hatalmas erőkifejtésre készül.

Amikor megszólalt, a férfi hangja betöltötte az egész csarnokot. – Minden eddiginél látványosabb attrakciónk következik, egy különösen veszélyes szám, melyet eddig hét bolygón tiltottak be... de ne aggódjanak, a közönség egyetlen kiválasztott tagját sem fenyegeti nagyobb veszély.

Feszült kacagás harsant fel a sorok között. Bronso oldalba bökte Pault, és hatalmasra kerekedett szemekkel nézett rá.

Rheinvar, akár egy kődarab, csak állt a színpad közepén, ahol mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Paul úgy érezte, tekintete előtt furcsán megvillan valami, bőre mintha bizsergett volna, de elhessegette a gondolatot. Kissé elkábult, de úgy koncentrált, ahogy egykor édesanyjától tanulta, próbálta kideríteni, mire készül Rheinvar. Látása végül kiélesedett – és ismét minden a megszokottnak tűnt.

Sielto és az Arctáncoltatók kényelmesen felsorakoztak Rheinvar mögött a színpadon. A közönséget és az öreg színházépület legrejtettebb zugait pásztázó tekintetük kivételével semmijük sem moccant. Minden felettébb nyugodtnak mutatkozott.

Paul mellett azonban Bronso reszketett és pislogott, arcára pedig különös, álmodozó tekintet ült ki. A közönség egy ütemre lélegzett elbűvölten. Emberek csoportjai hirtelen levegő után kaptak, és hullámokban mozogtak, mintha valami láthatatlan tárgy lendült volna feléjük. Ám Paul nem látott semmit.

A színpadon Rheinvar és az Arctáncoltatók rezzenetlenül álltak.

A közönség soraiból itt-ott taps és éljenzés hangzott fel; többen körbeforogtak ülésükben, mintha olyasmi elől próbálnának kitérni, ami nincs is ott. Még Bronso is elismerően füttyögött. – De hát semmit sem csinálnak! – mondta Paul zavarodottan.

Bronso előremutatott. – Nézd csak... ott! Még sosem láttam ilyen ugrásokat és piruetteket, mint amilyenekkel most a társulat tagjai a közönség közé vegyülnek. Nézd, mennyire ügyesen, hajszálpontosan érnek földet, és ahogy eltorzítják az arcukat, hogy szörnyekre emlékeztessenek! Elképesztőek! A közönséget tutira rémálmok fogják gyötörni.

Paul ezzel szemben mindössze a keményen koncentráló Rheinvart látta, és a mögötte lazán és türelmesen álldogáló táncosokat. – De hát... mindenki csak a színpadon áll. Semmit nem csinálnak.

Te vak vagy és süket? – Bronso ismét tapsolni kezdett és talpra ugrott. – Bravó! Bravó!

Az énekmondók vezetője végül felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Az Arctáncoltatók a színpad elejére ugrottak, és a közönség tapsviharától kísérve meghajoltak.

Paul ekkor értette meg. – Az egész közönséget delejezték. Eddig azt hittem, csupán legenda a tömeghipnózis.

Az énekmondók vezetője magához hívta a fiúkat, és megemelte cilinderét. – Mit láttatok és hallottatok? Lenyűgözött benneteket az előadás? – Előbb az egyik fiúra nézett, majd a másikra.

– Mindkettőnket lenyűgözött a dolog – felelte Paul. – De más-más okból.

Bronso arról áradozott, amit látott, ám Paul kimérten nézte az idős férfit. – Úgy játszottál a közönségen – mondta –, akár egy hangszeren. Illúziókat keltettél, hipnotizáltad őket. Pontosan azt látták, amit láttatni akartál velük.

Rheinvart meghökkentették Paul szavai, aztán felkacagott. – Te láttad ezt? Nos, úgy tűnik, még az Arctáncoltatóknál is különösebb szerzetre akadtunk benned. – Hátba veregette Pault. – Igen, az emberek egy elenyésző hányada immúnis a trükkre. Az énekmondók a Bene Gesseritekéhez hasonló rezonancia-hipnózis technikát használnak, azzal a különbséggel, hogy az előadóink célja kizárólag a színpadi látvány fokozása.

Bronso egyértelmű döbbenettel meredt barátjára. – Komolyan mondtad? Tényleg semmit sem láttál?

– Ő valóban énekmondó mester. Te láttál olyan dolgokat, amik meg sem történtek.