Shai-hulud különféle formákban manifesztálódik. Némelykor gyengéd, máskor nem az.

STILGAR KOMMENTÁRJAI

Egy elbitangolt homokféreg tört át a nedvbarikádon, amely a Pajzsfalban ütött rést zárta el, és a dühöngő szörnyeteg keresztülfurakodott a szűk átjárón. Rárontott a nyomorúságos településekre, melyek úgy terjedtek szét Arrakeen irányából, akár a repedezett bejárati szigetelésen beszivárgó por, majd pusztítva rendet vágott, szörnyűséges szájával egyszerre egész épületeket nyelt el.

Amikor jelentették neki a vészhelyzetet, Stilgar kerített két megbízható fedaykin katonát, és a legközelebbi indítóállomásra sietett. Nem volt szokása túlságosan sokat merengeni egy-egy válsághelyzet felett, ám most a puszta gondolat zavarba ejtette őt. – Ennek semmi értelme. A kvanatnak áthatolhatatlan vízbarikádot kellett volna képeznie.

– Talán homoksügérek kerültek a csatornába, és rést ütöttek rajta, Stil – mondta az egyik fedaykin pilóta, ahogy bevetette magát a járműbe, és aktiválta a rotorok indítószekvenciáját. – Több millió könnyedén átszakíthatta a védőszigetelést, és ellophatta a vizet.

Stilgar a fejét rázta, miközben ellenőrizte, hogy a topter sivatagi felszerelése: a frembatyu, a kötelek, a túlélési szerszámkészlet mind a helyén van-e. – Hogyan lehetséges, hogy az ellenőrcsapatok nem fedezték fel a vízveszteséget?

Arrakeen városa eddig biztonságosnak tekintette magát. Az évek során, mióta a IV Shaddam elleni végső csatában Muad-Dib átrobbantotta a Pajzsfalat, egyetlen homokféregnek sem sikerült átjutnia a résen.

Ám most valami lehetővé tette, hogy átjusson ez a szörnyeteg. Nem lehetett véletlen.

Miután bemászott a pilótafülkébe, elhelyezkedett a pilóta mellett, aki mozgásba hozta az ízelt szárnyakat, amint a harmadik férfi is beugrott a hátsó ülésre. A jármű pillanatokon belül felemelkedett, akár egy friss zsákmány mellől elriasztott ragadozó madár.

Kirepültek Arrakeen tarkabarka mozaikja fölé, át azoknak a viskói felett, akik mindent feladtak azért, hogy a Dűnére zarándokolhassanak. Stilgar megérintette a fülére helyezett kommegységet, hallgatta a kétségbeesett beszámolókat. Eligazította a pilótát, noha a felfordulás középpontja ebből a távolságból is jól kivehető volt.

A jármű sietve rárepült a hatalmas, szelvényes féregre, amely hemperegve, láthatólag különösebb cél nélkül nyomta agyon a lakóépületeket. A fremen pilóta oly nyilvánvaló döbbenettel bámulta a látványt, hogy túl lomhán reagált egy hirtelen leszálló légáramlatra, és a topter émelyítően rázkódni kezdett, mielőtt a férfinak ismét sikerült úrrá lennie a helyzeten, és egyenesbe hozni a gépet. A másik fedaykin önkéntelenül elmormolt egy imát, mielőtt hozzátette: – Muad-Dib szelleme az! Shai-hulud alakját öltötte magára, és visszatért, hogy bosszút álljon rajtunk.

Mivel eszébe jutott az a korábbi alkalom, amikor olyan féreggel találkozott a sivatagban, amelyben talán valóban Paul lelke lakozott, hirtelen Stilgaron magán is babonás félelem lett úrrá. Ennek ellenére gúnyosan vágott vissza.

– Miért lenne ránk mérges Muad-Dib? Mi vagyunk az ő népe, és engedelmeskedtünk a parancsainak.

Az a másik féreg nem próbálta bántani őt.

Ennek ellenére tudta, hogy az odalent álmélkodó népek majd saját történeteket ötlenek ki. Stilgar elképzelte, miféle hangos kántálásba kezdenek majd a megpecsételt sorsú áldozatok, amikor a behemót megindul feléjük. – Muad-Dib szelleme! Muad-Dib szelleme! – Azokat, akiket felfal az elbitangolt homokféreg, mártírnak kiáltja majd ki a Kvizarátus.

Noha azt nem értette, mi hajthatja a férget, azt pontosan tudta, miként állíthatja meg. Stilgar a háta mögé nyúlt. – Add csak ide a frembatyut! – Miután kinyitotta, félrerakta az elsősegély-felszerelést, a paratájolót, a dobolót és a cirkosátrat. Csupán a horgokra, az ösztökére, a feszítőkre és a kötélre volt szüksége.

Kiabálva kellett szólnia a pilótához, hogy túlharsogja a szárnyaknak a megszokottnál zajosabb lüktetését; valami gond lehetett a kabin hangszigetelésével és nedvzáróival. – Vigyél le, amennyire közel csak tudsz! Rá kell ugranom a hátára.

A pilóta elképedt, de fremen és fedaykin volt. – A gépünk rezgése biztosan fel fogja idegesíteni a lényt. Stil. Ez kockázatos.

– Shai-hulud kezében vagyunk.

Ez egészen más lesz, mint amikor a sivatagban hív magához egy férget – amit Stilgar számtalanszor megtett már. Egyedül, a dűnék között fel lehet készülni; a megfelelő ponton helyezheti el a dobolót; a homok hullámzását figyelve szemmel követheti a féreg közeledését; tudhatja, hol fog előbukkanni, és a megfelelő pillanatban léphet akcióba.

Ez a féreg viszont már a föld felett járt, és felettébb zaklatott volt. A legkisebb hiba, és Stilgar a feneketlen bendőben végzi.

Stilgar a hajtómű váratlan dübörgése közben nyitotta rá a topter kabinajtaját. Dühös szelek süvítettek mellettük, magukkal hozták a páni félelem és a pusztítás hangzavarát. Stilgar szorosan magához erősítette a szerszámait, olyan helyen, ahol könnyen hozzájuk férhet. Mindkét kezében mászóhorgot tartott, és teljes hosszukra kihúzta a méretes, összetolható rudakat. Szilárdan meg kell kapaszkodnia a féreg testén, mielőtt előveheti a feszítőit, mielőtt rögzítheti a köteleit.

– Készen állok.

A pilóta leereszkedett a topterrel, Stilgar pedig felkészült, hogy kivesse magát a kabin ajtaján. Tudta, hogy amikor ráesik a behemót hátára, az ívelt körszelvények nem sok kapaszkodóval szolgálnak majd neki.

Az utolsó pillanatban, mielőtt épp leugrott volna, az ornitopter szárnyai keltette rezgéstől és zajtól felbőszült homokféreg dobálni kezdte magát. Felfelé fordította kígyószerű nyakát, aztán hirtelen feléjük kapott.

A pilóta rémült kiáltás kíséretében véget vetett az akciónak, és az emelőfúvókákkal feljebb vitte a toptert. Stilgar a nyitott kabinajtóba kapaszkodott, nehogy kiessen. A féreg még magasabbra nyújtotta a fejét a bosszantó lüktetés és zaj felé, és alig pár méter kellett volna még, hogy elérje a menekülő járművet. Alagútszerű torkából fűszerkipárolgások szaga tört elő, ahogy a szörnyeteg egy reszketeg pillanatra megdermedt a levegőben, mielőtt visszahúzódott.

Stilgar látta, hogy itt az alkalom – és leugrott. Egyre zuhant, zuhant, ahogy a féreg lehúzta alatta a fejét. E pár másodperc lehetővé tette, hogy kitárja karjait, és célra tartsa a horgokat. Keményen nekivágódott a féreg hátának, és csúszni kezdett lefelé a kavicsos felszínen, egyik szelvényről a másikra bukfencezett, hevesen hadonászott hosszú, rugalmas horgaival, hogy kapaszkodót találjon. A horog hegyes kampója végül beakadt egy repedésbe, Stilgar pedig mindössze egy kézzel fogódzkodva megvetette a lábát. Előrelendítette másik karját, és két szelvény közé akasztotta a második horgot.

Lélegzetvételnyi szünetet sem tartott, rögtön rögzítette magát a kötelekkel, és bedöfte a szelvények közé a feszítőt, majd fokozatosan tágítva a rést, szabaddá tette a lágy, érzékeny húst. Megszokott esetben eközben több fremen segített volna neki bedöfni az újabb feszítőket, és beakasztani az újabb horgokat, ám Stilgarnak egyedül kellett megoldania mindezt.

Felettük a topter biztonságos távolságban lebegett.

Stilgar ott hagyta a feszítőt, ahol volt, és felmászott a következő szelvényre. Szerencsére a féreg fejéhez közel érkezett le, így nem kellett messze eljutnia. Közben a lény folytatta a tombolást, és kizárólag a kötél akadályozta meg, hogy Stilgar a biztos halálba zuhanjon.

Amikor elhelyezkedett a fej tetején, a következő feszítőt még szélesebbre tekerte szét, és megmarkolta az ösztökét. Megdöfte a férget, ordítva igyekezett eltéríteni. – Háííííj-joh! – Nem volt oka feltételezni, hogy a behemótot meglovagolták már, hogy hallotta volna kormányos kiáltását. A homokféreg küzdött, akár egy rémületes bika, kizárólag a férfira figyelt a külváros csábító zajainak kakofóniája helyett.

A szörnyeteg vergődött és dobálta magát, de Stilgar kitartott, addig okozott fájdalmat a lénynek, amíg az megfordította hatalmas tömegét, hogy visszavonuljon. Előttük a megrepedt Pajzsfal föléjük tornyosult, rajta csak egy keskeny nyíláson át juthattak ki a sivatag biztonságába. Stilgar nagyobb sebességre ösztökélte a lényt, az pedig meglódult rombolásának maradványai között, mintha megérezte volna a fal mögött húzódó száraz dűnéket.

Vörösesbarna szirtek magasodtak mindkét oldalon, Stilgar pedig szorosan markolta a kötelet. Ha a féreg rosszkor rándítja meg testét, lovasa lezuhan róla, vagy a sziklának csapódik.

A behemót átrobogott a kvanat megbontott zöld mezsgyéjén, rángatózva vergődött keresztül a nedves homokon. Ahogy lenézett, Stilgar látta, hogy a kvanatot szétzúzták, a benne tárolt víz pedig elszivárgott a sivatagba. Ebből a magasságból nem tudta megállapítani, vajon ez a féreg vagy valamelyik társa pusztította-e el eredetileg a csatorna falait.

A féreg a tomboló pusztítástól kimerülten megiramodott a száraz medence felé. Stilgar felkészült a veszélyes leszállásra. Shai-huludnak hála, számtalanszor tett már ilyet – és le is csúszott, előbb a lábával ért földet, mielőtt behajlította volna térdét, és gurulni kezdett a homokban.

Miután a féreg meglódult a nyílt sivatag felé, hogy minél távolabb kerüljön a lakott zónáktól, Stilgar feltápászkodott, és leporolta a cirkoruháját. Miközben a város felé bandukolt, rájött, hogy a megpróbáltatás másképp is üdítően hatott rá: az Arrakeenban nyüzsgő milliók közül csupán maroknyian tudták, hogyan kell meglovagolni egy vad férget.

Fájdalmasan hosszú idő után Stilgar ismét megtapasztalta, mennyire felvillanyozó érzés valódi fremennek lenni.