Ha egy nehéz döntés meghozatala erőről árulkodik, akkor meggondolni magunkat vajon a gyengeség jele?

MENTÁT KÉZIKÖNYV

Jessica megdermedt, ahogy Paul Bronso Vernius mellé lépett, a férfi mellé, aki korábban mindenki tudomása szerint minden kapcsolatot megszakított az Atreides-házzal.

Paul!

Az idő kúpja gombostűfejnyi pillanattá zsugorodott, és Jessicára ránehezedett teljes Bene Gesserit iskolázottsága. Ha valóban el akarta követni az elképzelhetetlent, most kínálkozott rá az alkalom. Paul semmit sem sejtett.

Valami hirtelen megszűnt létezni benne, amikor elhatározta, hogy megállítja őt. A fia épp arra esküdött meg, hogy további tizenegy bolygót tesz meddővé. Jessicának el kellett távolítania őt a hatalomból, véget kellett vetnie a felelőtlen pusztításnak.

Közelebb lépett, óvatosan abban reménykedett, hogy fia megöleli őt. Így egyetlen halálos csapást mérhetne rá – mely gyors és visszafordíthatatlan... és szükségszerű.

Ahogy közelről látta erős csontozatú arcát, és felidézte magában a drága kisfiút, aki valaha oly odaadó tanítványa, oly buzgó diáik volt, szeretett Letojának büszkesége, Jessica kis híján megingott. Ám ezt kellett megtennie. – nem ezért, mert a Bene Gesserit ezt sugallta, hanem mert saját maga ítélte szükségesnek ezt.

– Anyám, ne tedd meg, amire gondolsz! – szólalt meg Paul. Szavai meglepő erővel és határozottsággal feltartóztatták Jessicát, épp amint ütést mért volna fiára. Jessica karja megremegett, félúton megállt. Paul gyengédebb hangon hozzátette: – Nagy szükségem van a segítségedre.

Jóllehet látta, Jessica miféle erőszakos lépésre készül, Paul nem lépett hátra, hogy védekezésképp akár a legkisebb távolságot megteremtse maguk között. Pontosan ott maradt, ahol volt. – Senki más nem tud róla, hogy itt vagyok, és ennek így is kell maradnia.

Az ixi helyiségre szinte tapintható csend telepedett, amit Bronso tört meg. – Roppant fontos ügyről van szó. Senkinek nem juthat a fülébe, hogy mit tervezünk. A falakat leárnyékoltuk, így itt nyíltan beszélhetünk.

Paul biccentett. – A dzsihad túlkapásai immár egészen szélsőségesek. Saját mítoszom túlzottan hatalmasra nőtt, Bronso pedig mostantól kezdve változtatni fog ezen.

Az ixi arckifejezése szigorú maradt, bőre sápadttá fakult a barlangvárosban töltött évtizedek alatt. – Paul felkért, hogy legyek a titkos ellenlábasa, hogy ellensúlyozzam a megváltó mítoszának pusztító hatását, hogy megláttassam az emberekkel, hogy ő nem az a félisten, aminek feltüntetik. Én pedig beleegyeztem. – Hűvös mosoly villant fel az arcán. – Szívvel-lélekkel ezen leszek.

Jessica meghökkenve hátrakapta a fejét. Szíve zakatolt.

– Mióta elvesztette az édesapját – folytatta Paul –, Bronso nem titkolta irántam érzett ellenszenvét, így senki nem fogja gyanítani, hogy én bujtottam fel ilyesmire. Egy kissé megtépázza majd a hírnevemet, megcáfolja, amit a Kvizarátus és Irulan hercegnő állít rólam, nevetségessé teszi azokat, akik vakon imádnak engem. Ily sok vérontás után épp ideje ennek.

Paul bejelentésétől Jessicának elállt a szava. Úgy érezte, megdermedt, saját hangjából nem hallott ki érzelmeket. – Erre... egyáltalán nem számítottam.

– Tudom, mily mérvű pusztításhoz járultam hozzá, és tudom, mennyire érthetetlennek, mennyire megbocsáthatatlannak tűnhet mindez.

– Először úgy gondoltam, hogy élvezni fogom – vette át a szót Bronso –, de minél jobban belegondolok, mindez milyen mérhetetlen feladat – és miféle veszélyekkel jár –, annál kétségesebbnek tartom, hogy ép bőrrel megúszhatom a dolgot.

Paul őszintén rámosolygott. – Újra felfedezett barátom mindezek ellenére beleegyezett, hogy önmaga komoly veszélyeztetésével is teljesíti az óhajomat. Le fogja írni, amit senki más nem mer kimondani, és az emberek megbeszélik majd egymás között. Egyre többet fognak beszélgetni, és egyre többet fognak gondolkodni.

– És, ah, milyen hangosan fogják követelni a fanatikusai a véremet! – tette hozzá Bronso.

Paul tekintetében ugyanaz az elszántság tükröződött, amellyel korábban megdöntött egy birodalmat, és fanatikus seregeket küldött több száz bolygó ellen. – A sors vagy a végzet rendelte így, anyám – hívd, ahogy akarod –, de nem tudtam megakadályozni a dzsihadot. Jövőbelátó képességemnek köszönhetően sorsom rettenetes vetületeit láttam előre, mégsem tehettem ellene semmit. Egykor édesatyám hasonlóképp önnön végzete játékszerévé vált, hiszen tudta, hogy az Arrakis az ellenfelei által felállított csapda, de tisztában volt vele, hogy végig kell játszania a játszmát, hátha győztesen kerülhet ki belőle. Én is ismerem a saját sorsomat, és nincs benne semmi dicső. Talán az Atreides-átok teljesedik ki benne. – Hangja elhalt, mélykék szemével Jessicát bámulta. – Mintha hallottam volna már egy Bene Gesserit mondást, miszerint „A próféták hajlamosak erőszakos halált halni.”

– Ne mondj ilyet! – kérte Jessica, de rögtön felfedezte a szavaiban rejlő iróniát, hiszen alig néhány pillanattal ezelőtt még ő akart végezni a fiával.

– Immár nem egyszerű nemes úr vagyok, aki helyi érdekű döntéseket hoz a Caladant és az Atreides-házat érintően. Egészen mássá váltam, szörnyeteg uralkodóvá, akihez hasonlót nem látott még a világmindenség. Amikor a harcosaim rohammal csatába indulnak, a nevemet ordítják, mintha az megvédelmezhetné őket, ellenfelüket pedig félelemmel tölthetné el.

– Tudom, tudom. – Jessica félrefordította fejét, elszomorodott.

Paul szavai egyre gyorsabban sorjáztak egymás után. – Abban a pillanatban, hogy Muad-Dibbé váltam, eljutottam arra a pontra, ahonnan már nincs visszatérés. A Kwisatz Haderachként megláttam a saját jövőmnek és az emberiség jövőjének részleteit, és tudtam, hogy fontos, hogy bolygóról bolygóra vezessem légióimat, akik vértől csatakos zászlót emelnek a magasba. És vajon mi célból, anyám? Pusztán, hogy öljek, a hatalmamat növeljem, egyszerűen azért, hogy felforgassam a régi rendet? Természetesen nem!

Ahogy Bronsora pillantott, látta, hogy barátja egyetértően bólogat, miközben hallgatja őt.

– A sors rendelése volt, hogy magamra vállaljam a Lisan al-Gaib és a Kwisatz Haderach szerepét, hogy keresztül vezethessem népemet a történelem örvényein; hogy eljuthassunk eddig a pontig. A fordulópontig.

Jessica összehunyorította a szemét, Bronsora sandított, majd tekintetét szótlanul ismét fiára emelte.

– Tettem miatt, anyám, nemesi házunkat éveken, talán évszázadokon át gyűlölettel fogják emlegetni... mit sem fognak számítani őseink nemes cselekedetei, mit sem fog számítani mindaz a jó, amit még azelőtt cselekedtem, hogy a dzsihad végtelen kegyetlensége nyilvánvalóvá vált.

Jessica üresnek érezte magát. – Akkor miért rendelted el még tizenegy bolygó meddővé tételét? Ezzel hogyan segítheted a mítoszod lerombolását?

– Mert láttam, hogy ennek meg kell történnie. Tulajdonképp ez lesz az a tett, ami átbillenti az egyensúlyt, és egy kevés nógatással Bronso részéről végül ellenem fordítja az embereket. Alapos okot ad neki a bírálathoz. E nélkül a helyzet csak rosszabbodna, és ha most nem lát munkához, már túl késő lesz.

– De tizenegy bolygó elpusztítása kell ehhez? Azé a rengeteg emberé, pusztán, hogy megértess valamit? – Aztán, amikor eszébe jutott, mit tett Horvu polgármester és az ő híveinek tömege, amikor ostoba módon kikiáltották függetlenségüket, hozzátette: – És az egyik világ a Caladan lesz?

Paul hátrahőkölt. – A Caladan a szülőbolygóm. Sohasem tennék kárt benne.

– A tizenegy közül mindegyik világ valakinek a szülőbolygója. – Jessica elgondolkodott, vajon nem követett-e el hibát, hogy nem ölte meg őt, amikor alkalma nyílt rá.

Mintha Paul olvasott volna a gondolataiban, azt felelte: – Megértem, mit éreztél szükségesnek megtenni velem, anyám. Azt remélted, ezzel a lehető legtöbb ember életét mentheted meg, és én is ebben reménykedem. Bizonyos apró részletekről nincs tudomásod. A lankiveili monostorban nemrégiben lezajlott mészárlás kevesebb, mint százötven halállal járt. Titokban megszerveztem, hogy negyvenhét asszony és gyerek elmenekülhessen, mielőtt rátörtek a településre a papok. A tizenegy célpontként kijelölt bolygó uralkodója titokban értesült a tervről, és csillagbárkák szállítják el tömegesen a lakosságot nem hivatalos evakuálás keretében, noha ezt hevesen tagadnám.

Jessicának elakadt a lélegzete, szinte zokogva kérdezte: – De miért, mért akarod annyira, hogy örökké gyűlöljenek, és miért kell magaddal rántanod az Atreides-házat is? Miért kell oly sokaknak meghalniuk Muad-Dib nevében? Hogyan lehet ez a te sorsod, vagy az övék?

– Rengeteg látomás vezérelt már az utamon, némelyik hatalmas fűszeradagok elfogyasztása után, mások álmomban törtek rám. A sivatagi egértől, a muad-dibtől, a második hold sötét foltjától kölcsönöztem a nevemet – és számos látomásban láttam már a holdat és a foltokat, ahogy egyre inkább elsötétülnek... és talán teljesen ellepik őket az árnyak. – Hangja elhalkult, aztán megrázta a fejét. – De ez nem azt jelenti, hogy minden fény eltűnt a holdról, vagy hogy az életemnek ne lenne célja. Noha kibogozhatatlanul belegabalyodtam sorsom fonalába, örök időkre szóló leckét fogok adni, saját példám révén fogom megmutatni annak veszélyeit, amikor a nép egy karizmatikus uralkodó mítoszának áldozatául esik, amikor abba a tévhitbe esnek, hogy egy hősnek mindenképp valamiféle utópiába kell vezetnie az emberiséget. Az efféle mítosz tömegtéboly, és el kell pusztítani. Azt fogom örökül hagyni az utókorra, hogy a saját, rendkívül emberi hibáimat felnagyítják azok az emberek, akik a zászlóm alatt indulnak majd csatába.

Jessica lassan felfogta, mily roppant célt tűzött ki Paul maga elé. Szavaival mintha váratlanul hideg vizet loccsantott volna rá, hogy végre felnyissa a szemét. Paul oly sok elítélendő dolgot cselekedett már, Jessica kis híján elhitte, hogy fia feltartóztathatatlanul megindult lefelé az önigazolás csúszós lejtőjén. Kis híján a legrosszabbat képzelte róla, és páncéljának e repedését kihasználva Harishka Főtisztelendő Anya és Mohiam Tisztelendő Anya mesterkedéseivel arra akarta rávenni, hogy megölje a saját fiát.

Paul végtelenül búsan folytatta: – Mindaz, amit meg kell tennem, az én félelmetes célom része, amit a látomásaim tártak elém... a lidérces ösvény stációi, melyen végig kell mennem, még ha a sötétség véget nem érőnek tetszik is; ám amely végül a fénybe bukkan ki. – Arca ijesztő maszkká torzult, amit Jessica nem fog elfeledni, míg él. Paul sokkal idősebbnek tűnt huszonnégy événél.

Jessicára nyugalom telepedett. Vallomásával, roppant, személyes áldozatával Paul felnyitotta a szemét. Korábbi félelmei ellenére rájött, hogy a fia mégiscsak valóban tudja, mit tesz, hogy tervei sokkal szélesebb távlatokat fogtak át, mint bármely különálló tragédia, hogy fia nem szörnyeteg volt, akit le kell vágni, hogy ezzel véget vethessenek a pillanatnyi válságnak. Hatalmas tömegeket menekítenek ki a célként kijelölt bolygókról, de az ő érintettségének titokban kell maradnia. Feláldozta önmagát, és az elveszett életek jelentették a legkisebb árat, amit mindenképp meg kellett fizetnie.

Jessicát megdöbbentette, mennyire közeljárt ahhoz, hogy megölje Pault. Milyen keveset értett eddig!

Bronso törte meg a csendet. – Sokáig Paul ellenségének tekintettem magam, és hosszú időbe telt, míg képesnek éreztem magam a megbocsátásra. Ám végül rájöttem, hogy édesatyám halála nem Paul hibája volt. A legkegyetlenebb csapást az jelentette, amikor az utolsó szavaival Pault említette... és csak Pault. – Az ixi nemes úr mély lélegzetet vett. – Aztán valami másra is rájöttem. Édesatyám annak idején megesketett, hogy vigyázni fogok Paulra, hogy megvédem őt minden veszélytől. Amikor utolsó lélegzetével azt kérdezte, Paulnak nem esett-e baja, felőlem érdeklődött, hogy betartottam-e az ígéretemet.

Az ifjú férfi felszegte állát, szeme nemes büszkeségtől ragyogott. – Immár sokkal többet értek. És ez határozott célt ad nekem; olyan célt, ami elől egész eddigi felnőtt életemben kitértem.

Bronso a helyiség leárnyékolt falára mutatott. – A Technokrata Tanács irányítja az Ixet. Habár a Landsraad képviselője vagyok, és névelegesen még mindig a bolygó uralkodója, itteni hatalmam kiüresedett álca. A technokraták már most is jelentéktelen szereplőnek tekintenek, és hamarosan bosszantónak fogják érezni a jelenlétemet. A cinóbervörös ördögét, ha az itt rám leselkedő rengeteg veszélyt tekintem, talán biztonságosabb lesz az űrjáratokon bujdosnom, és fenyegető kiáltványokat terjesztenem Muad-Dibről! – Cinkosan Paulra, majd Jessicára mosolygott. – Készen állok a feladatra.

– A sors úgy rendelte, hogy szeresselek, Paul, bármi történjék is – mondta Jessica. Paul esdeklő tekintettel fordult édesanyja felé, és Jessica ismét a fiát látta maga előtt, azt az intelligens, érzékeny személyt, akiről azt hitte, hogy már elveszett a számára. Szerelemben engedte megfoganni és adott életet neki, és immár nem tudta eltávolítani magát attól az erőteljes történelmi áramlattól, amely a jövőbe sodorta az Atreides-házat.

Jessica csupán biccenteni tudott, amikor Paul megfogalmazta a kérését: – Azt szeretném, ha támogatnád Bronsot, titokban, amilyen módon csak tudod. Segíts neki elpusztítani engem!