Minden férfi szíve egyazon vadonnak lakója.

TIBANA, A SZÓKRATIKUS KERESZTÉNYSÉG ÉLENJÁRÓ KÉPVISELŐJE

Az egymást követő sorokban álló férfiak egy tükörcsarnokban sokszorozódó képre emlékeztettek, egyik Bronso Vernius a másik után, mindegyikük megkülönböztethetetlen a másiktól. Egyforma fehér zubbonyban és barna nadrágban, hasonlóan borzas hajjal várakoztak az Anbus IV nevű távoli világon.

Csupán az egyik Bronso volt valódi; lopva a többiekre pillantott. Az Arctáncoltatók mindannyian kijelentették, hogy ugyanazok; némelyikük az arrakeeni főtéren végrehajtott kivégzés dacára még mindig Sieltonak vallotta magát. Bronso úgy vélte, még maguk az alakváltók sem tudnak különbséget tenni egymás között, de ez sem csillapította a gyomorszorító érzést, amely hatalmába kerítette. Sosem lesz képes kitörölni emlékezetéből a rémálomszerű jelenetet, amikor Stilgar az övével pontosan megegyező testbe mélyesztette kriszkését.

Velem akartak végezni ott.

A látványos kivégzést követően az Impérium különböző pontjain bukkantak fel az Arctáncoltatók, több tucat egyenesen Arrakeenban. Elegendő ideig elterelték a figyelmet és lekötötték a hatóságokat ahhoz, hogy Bronso elszökhessen a Dűnéről. Az alakváltók ezek után még számtalan csillagrendszerben öltötték magukra a vonásait, és egyik bolygó után a másikon vélték úgy, hogy felbukkant. Rengeteg elpocsékolt idő és energia, rengeteg vallatás és vérvizsgálat eredményeképp végül minden fogolyról kiderítették, hogy csupán Bronsonak adja ki magát. Nyilvánosan bolondot csinált az őt üldöző Aliából.

Legalább öt további Arctáncoltatót kivégeztek még, de egyikük sem árult el semmit a hosszas vallatás során. Az efféle nagy és nemes cselekedetek látszólag nem álltak összhangban az Arctáncoltatók természetével.

Amikor jobban belegondolt, Bronsonak eszébe jutott, hogy a Magasztos Rheinvar egykor a legkiválóbb alakváltókat gyűjtötte maga köré a társulatába, azokat, akik tartják magukat az énekmondók hagyományaihoz. Tökéletes utánzókként pedig, akik a legkisebb nüanszra is érzékenyek, az Arctáncoltatók egy ponton lemásolhatták az énekmondómester személyiségét, és a magukévá lényegíthették annak becsületes jellemét.

Bronso most azok körében állt, akikben feltétlenül megbízhatott, akik különböztek a többi embertől. Hasonmásaival egy olyan bolygón találkozott, melynek egykoron hatalmas civilizációja jó ideje a régmúlt ködébe veszett. A csoport egy kiterjedt, lapos hegyfokon állt két folyó találkozása felett, melyeknek hullámai messze lent, a háborgó vizektől vájt kanyonokban örvénylettek és törtek előre. A közeli pályákon keringő holdak még nappali fényben is ragyogtak.

Egykor régen monostor állt e helyen, ahol ez első szókratikus keresztények megszerezték és megerősítették politikai hatalmukat. Az Anbus IV a spiritualitás székhelye volt, lelkeik irányfénye, de a távoli múltban – mára feledésbe merült ellenségek – egytől egyig mindenkit lemészároltak a bolygón, és eltöröltek a szekta létére utaló szinte minden emléket; a győztesek szétzúzták a monostor épületének köveit, majd az alant dühöngő habokba szórták a darabokat.

Bronso és az énekmondók társulata csak az előző este merészkedett le a bolygó felszínére, mely oly sok évszázad elteltével is szinte lakatlan maradt. Előtte Bronso gondoskodott róla, hogy több wayku kiszolgáló és a hajó néhány utasa is felismerje őt, és megtudja, hova készül. Később, egy másik csillagbárkán, az énekmondók sminkjével elváltoztatva vonásait, álnéven és álruhában folytatja majd útját, és szokás szerint elidőzik egy-egy helyen, mielőtt továbbindulna.

Miután peckes léptekkel előrevonult, a Magasztos Rheinvar másolata megszemlézte az egyforma Bronsokat. Az énekmondók vezetője megvakarta a fejét, és maga elé dörmögött; maga sem tudta megkülönböztetni az igazi ixit az utánzóitól. Végül mennydörgő hangon megszólalt: – Hangotok, tekintetetek és viselkedésetek még az én megfigyelőképességemmel rendelkező Arctáncoltatónak sem árul el semmit.

A Bronsok egyszerre mosolyodtak el.

Hiába tiltotta meg szigorúan Alia, hogy bárki magánál tartsa vagy akár elolvassa Bronso gyújtó hangú röpiratait, az új kiáltványt széles körben terjesztették és megvitatták. A szélsőséges kinyilatkoztatás sértőbbnek és gyűlöletkeltőbbnek hatott bárminél, amit Bronso korábban kiadott.

A probléma abban gyökerezett, hogy nem Bronso írta. Amikor elolvasta az Alia, Duncan, sőt Lady Jessica elleni provokatív kirohanásokat, Bronso értetlenül bámult maga elé. Még Ennzyn is, aki egy példányt vitt oda neki, miközben a csillagbárka a következő célállomása felé haladt, azt feltételezte, hogy valóban az ixi egyik írását tartja a kezében. Mivel segíteni akart, a wayku szokás szerint titokban több utas poggyászába becsempészte az iratokat.

Ám hamisítvány volt. Bronso felettébb nyugtalanítónak találta ezt.

Eltűnődött, vajon Irulan írhatta-e. A Corrino hercegnő korábban rengeteg koholmánnyal állt elő, ám az ő történelmi írásaiban – különösen a mostanában közölt bárgyú és dicsőítő „javításaiban” – nem lehetett felfedezni ehhez hasonló rosszindulatot. Még Bronsonak a Paul Atreidest legmerészebben kritizáló elemzései sem voltak ennyire durvák és elvetemültek, egyik sem tartalmazott ennyire heves és személyes támadásokat.

Egy belső, lezárt luxuskabin magányában átböngészte a riasztó álkiáltványt, árulkodó jeleket keresett. A szöveget mintha egy őrült fogalmazta volna. Nem csoda, hogy Alia régensnő parancsot adott a testőrségének, hogy mindenáron kerítsék kézre őt, és még a fejére kitűzött vérdíjat is megemelte. Nem csoda, hogy az emberek egyre egyöntetűbben undorodtak a tetteitől.

Fagyos borzongás futott végig a hátán, ahogy felderengett előtte a válasz. Maga Alia húzhatná a legtöbb hasznot egy efféle kirohanásból! Ha nem saját kezűleg írta, akkor nyilván valamelyik ügynöke állította össze. És a régens rengeteg, valóban rengeteg példányban tudta terjeszteni.

A dühtől görcsbe rándultak izmai. Alia nem tudta, hogy ő küldte el Lady Jessicának az Isbar merénylettervezetéről készült titkos felvételeket. Bronso korábban számos kémeszközt helyezett el a templomok, sőt még Muad-Dib fellegvárának stratégiai pontjain is. Ő óvta meg Aliát a merénylettől, még ha a régensnő nem is tudhatta meg, hogy kinek köszönheti az életét.

És most ezt műveli vele!

Bronso írásainak kizárólagos célja az volt, hogy az emberek elé tárja a Paul Muad-Dibről szóló leplezetlen igazságot, eltúlozza a gyarlóságait, hogy ellensúlyozza Irulan idealizáló írásait. Az ingának mindkét irányban ki kellett lendülnie. Hogy megpróbálja tisztázni a tényeket, Bronso már feláldozta a vagyonát és nemesi titulusát, a bőrét vitte a vásárra az évek óta tartó bujdosás során.

És most Alia hazugságokat tesz közzé – az ő neve alatt!

Lázasan nekilátott egy új kiáltvány megírásának, hogy megcáfolja a hamis röpirat állításait, és elhárítsa magáról a felelősséget. Nem hagyhatta, hogy efféle hazugságok szó nélkül maradjanak.