KETTŐ

Hat órával később már csaknem hajnalodott, amikor az utolsó iratot is lepecsételvén, és az utolsó illetékbélyeget is felragasztván, a hivatalnok egy nyílásba lökte az átvizsgált iratköteget, és elnézve Hestler mellett, a Sorban következő emberhez fordult.

Hestler tétován forgatta erőtlen ujjai közt a kiürült vaskazettát. Természetellenesen könnyűnek érezte – mint valami növényi héjat, amelyből kipergett a mag.

– Végeztünk – közölte a hivatalnok. – Kérem a következőt!

Az Ablakhoz lépő Eggyel Mögötte nagyot taszított a Vállával Hestleren. Kistermetű, karikalábú Ácsorgó volt széles, lefittyedő ajakkal és hosszú füllel. Hestler, aki addig sohasem nézte meg magának alaposabban, most késztetést érzett, hogy mindent elmeséljen neki az eljárásról, és harcedzett Ablakveteránként baráti tanácsokkal lássa el. De az nem adott számára esélyt.

Hestler odébb lépett, és felfigyelt az elhagyatott, fölöslegessé vált sorsátorra. Eszébe jutott a függőszékben kuporogva elköltött számtalan óra, nap és év...

– A magáé lehet – mondta hirtelen ötlettől vezérelve Kettővel Mögöttének – akiről meglepetéssel fedezte fel, hogy egy rosszkedvű, lottyadt arcbőrű nő –, és odamutatott a sorsátorra. Az ügyet sem vetett rá, csupán egy horkantással adott hangot a véleményének. Hestler ballagni kezdett a Sor mentén visszafelé; útközben fürkészőn meredt a nyúlánk vagy testes, többségükben korosodó és csak nagy ritkán ifjú, kopott ruházatú, jól fésült vagy borzas, imitt-amott borostás vagy festett ajkú, de a maguk módján egyként bájtalan emberekhez tartozó, változatos arcokba.

Egyszer csak a motocikli nyergében feléje süvítő Galperttel találta magát szemközt. A fiú elbámulva fékezett le mellette. Hestler új szemmel nézett az unokaöccsére: észrevette, hogy a megereszkedett szárú, gesztenyebarna zokniban milyen vékony a lába, és hogy csontos bokáján agyagszürkén feszül a bőr.

– Farn, mi tör...?

– Végeztem. – Felmutatta a kiürült vaskazettát.

– Végeztél...? – Galpert zavart pillantást vetett a távoli Ablak irányába.

– Ja. Nem is volt olyan nagy ügy.

– Akkor... gondolom, már nincs szükséged arra, hogy... – Félbemaradt a mondat.

– Nem, Galpert, soha többé.

– Érteni, de akkor most mit... ? – Hestlerre nézett, aztán a Sorra, és megint vissza Hestlerre. – Velem tartasz, Farn?

– Én... asszem, inkább járok egy kicsit. Hogy ráérezzek az ízére, érted, ugye?

– Akkor hát... – próbálkozott Galpert, aztán beindította a motociklit, és lassan elhajtott.

Hestler azon kapta magát, hogy minduntalan egyazon irányba, a végtelen tengerként elébe terülő, temérdek idő felé kalandoznak a gondolatai. Mit kezdjen vele? Már-már utánakiabált Galpertnek, de végül inkább megfordult, és folytatta gyaloglását a Sor mentén. Az emberek kerülték a tekintetét. Elérkezett, majd elmúlt a dél. Vett magának egy száraz hot dogot meg némi meleg tejet papírpohárban egy hatalmas napernyővel felszereli tricikliről, amelynek hátuljában a mozgóárus házi kedvence gyanánt egy csirke gubbasztott. Tovább lépdelve vizsgálgatni kezdte a Sorban állókat. Rútnak, mogorvának látta mindet. Szánalmat érzeti irántuk, hogy oly messzire rostokolnak még a helyükről szinte kivehetetlen Ablaktól, amelynek sötét pettye felé fokozatosan halványulva kígyózott a Sor. Várakozás közben vajon mi jár a fejükben? Az ember azt hihetné, hogy Sóvárogva vágynak az ő bőrében lenni. De mintha észre sem vennék. Alkonytájt kezdte elfogni a magány. Szívesen beszélgetett volna valakivel, de a maga mögött hagyott arcok egyikéről sem tudott együttérzést leolvasni.

Már majdnem besötétedett, amikor a Sor végéhez ért. Azon túl csak a kietlen síkság nyújtózott a sötét horizont felé. Az egész hely sivárságot, elhagyatottságot árasztott magából.

– Olyan sivár minden errefelé – ütötte meg Hestler fülét a saját hanga. Egy kásaképű suhanchoz címezte a szavait, aki zsebre dugott kézzel, fázósan összehúzódva zárta a Sort. – Meg elhagyatott.

– Maga most beáll a Sorba, vagy mi? – tudakolta a fiú.

Hestler újabb pillantást vetett a homályos látóhatárra, azután belépett az ifjonc mögé.

– Hát persze.

J. Magyar Nelly fordítása