HUSZONHAT

Bailey háromszor váltott liftet a köztes szinteken, mindig olyan őrök szeme láttára, akik azt figyelték, nem akar-e valaki lefele menni. Végül felért a legfelső szinten lévő lakosztályba. A liftből üvegfalú előtérbe lépett, melynek padlóját puha szürke szőnyeg borította. Az egyik oldalon széles fehér és ezüst ajtó volt, amely egyetlen érintésére kinyílt. A szobában egy szögletes arcú, kócos fekete hajú férfi volt, aki enyhe csodálkozással nézett fel.

– Ön Micael Drans? – hallotta Bailey a saját hangját.

– Igen...

Bailey egyetlen mozdulatot tett, és a pisztoly, amelyet egy másik életben vett, hat órával korábban, máris a kezében volt. Felemelte, hogy egyenesen az íróasztal mögött ülő férfi homlokára célozzon. Ujja elindult a ravasz felé.

Az oldalajtót belökték. Egy tágra nyílt szemű, fehér ruhás, elegáns lány állt ott. Egyetlen lépést tett csak, de máris testével védte a leendő áldozatot. Fölékszerezett kezében pisztoly jelent meg, amelyet Bailey mellének szegezett.

– Nem, William Bailey! – kiáltotta. – Dransnak nem szabad meghalnia!