TIZENEGY

A terméskőből épült régi ház csúf homlokzata valami rémes bíborszínű volt, a meredek lépcső mellett rozsdás vaskorlát. Kopogott és várt. Kis termetű, görbe lábú, elálló fülű, fényes kopasz fejű emberke nyitott ajtót, akinek olyan arca volt, mint egy okos rézusmajomnak.

– Igen? – kérdezte az emberke, és a vékony nyaka köré kanyarított törülközővel megtörülte az arcát.

Bailey odamutatott neki egy majdnem teljesen teli hitelkártyát.

– Goldblatt-tal akarok beszélni.

– Vele beszélsz. – És az emberke tetőtől talpig végigmérte a sovány Baileyt. – Rehabilitációs eset? – kérdezte némi kétkedéssel.

– Nem. Maxpo kezelést akarok.

Az emberke akkorát ugrott, mintha vesén rúgták volna.

– Tréfálsz, jóember? Mit gondolsz, mi ez, Doose Központ? Ez itt egy rendes edzőterem, abszolút szabályos...

– Van nálam tíz M, hagyjuk a mellébeszélést – vágott közbe Bailey halkan.

Goldblatt rámeredt.

– Tünés – mondta határozottan, és Bailey mellkasának támasztotta meglepően inas kezét. – Én nem az a Goldblatt vagyok.

Bailey a másik kezét is előhúzta a zsebéből, és megmutatta a fényes kék Első Osztályú címkét.

– Ne félj, hamis – szólalt meg, amikor az edző visszarántotta a kezét. – Csak azért mutatom meg, hogy lásd, nem vagyok olyan helyzetben, hogy a zsernyákokat hívhassam. Meg tudom fizetni, amit akarok.

Goldblatt megfogta Bailey ingét, és behúzta, gyorsan becsukta az ajtót, és fürgén átterelte az edzőtermen, ahol néhány izzadó férfi huzigált fásultan valami rugós szerkezetet. Amikor beértek a szűk irodába, megszólalt:

– Miről van szó, miszter?

Bailey elővett a zsebéből egy fél tucat teljesen teli hitelkártyát, és legyezőként széttárta őket.

– Ezek mindent elmondanak.

Goldblatt összeráncolt szemöldökkel nézegette a kék-zöld szélű műanyag lapocskákat.

– Azt mondtad... Maxpo? Miből gondolod, hogy meg tudom csinálni? – Éles pillantást vetett a sovány Baileyre. – Az sem biztos, hogy kibírnád, még ha meg tudnám is csinálni, amit persze nem mondtam egyelőre.

– Hogy kibírom-e, az az én dolgom. – Bailey a hitelkártyákra rakta a kék címkét, és az egészet Goldblatt elé tolta. – Tartsd meg, amíg be nem fejeztük a munkát.

Goldblatt felemelte a kezét, és eltolta.

– No nem, meg se mutasd ezt a hamisított címkét, miszter – aztán a tenyerét fordította fölfelé –, de ha már ilyesmiről beszélünk, egy kis foglalót talán elfogadhatnék.

Bailey átnyújtotta a hitelkártyákat.

– Ma akarom kezdeni – mondta. – Mennyi ideig fog tartani?