ÖT

Pirkadat előtt fél órával halk bip! hangzott Nolan ágya mellől a kis fekete dobozból.

– Látogatók – szólt Nolan, miután megtekintette a jelzőfényeket, amelyek közölték vele, hogy az általa és Tim által előző nap telepített érzékelők közül melyek aktiválódtak. – A keleti csapáson. Ezek nem fecsérlik az időt.

Felkelt, és magára öltötte a tiszta ruhát, amelyet Annette még este átfuttatott a kicsapó-ülepítő berendezésen, és magához vette az energiaszórót.

– Papa, mehetek én is?

– Nem. Te itt maradsz az anyáddal.

– Reed... biztos vagy benne...

– Nem vagyok olyan rossz lövész – szólt Nolan, és Annette-re nevetett. – Reggelire itthon leszek.

Tíz percbe telt, amíg Nolan elérte az előző nap kiszemelt, előnyös lőállást. Hason fekve, kényelmesen elhelyezkedett, megigazította a vállszíjat, és belenézett a célzó távcsőbe. A csapáson hárman kapaszkodtak felfelé. Nolan megcélozta a sziklafalat, tízlábnyira a fejük felett és meghúzta a ravaszt. A sziklafal felporzott. Mire a fegyver csövét lejjebb eresztette, és a távcsőbe nézett, a három ember már eltűnt. Negyedmérföldnyire fedezte fel őket, lefelé a csapáson, amint hazafelé rohantak.

Nolannak a hegyoldalakra telepített érzékelői aznap még kétszer jeleztek behatolókat; mindkétszer elegendő volt egy figyelmeztető lövés ahhoz, hogy a betolakodók bátorságukat veszítsék.

Késő délután egy vödrös brigád alakult, amely messze lent vizet hordott a házba a pázsitos részen át. Az erőmű ajtajával bajlódó emberek szürkületkor felhagytak próbálkozásaikkal. Egy másik csoport fákat vágott ki, és hordott egy rakásra a pázsiton a tábortűzhöz.

– Reed... a fiatal barackfáink, és a diófáink, és a citrusfáink – búslakodott Annette.

– Tudom – válaszolta kurtán Nolan. Egy óra hosszat nézték a tüzet, azután lefeküdtek.