TIZENEGY

A falak előttem vannak, felkészítem magam a végső erőfeszítésre. Hirtelen úgy érzem, hogy áram fut külső burkolatomon keresztül. Beállítom a hullámenergiákat, kutatom a forrást. Egy olyan ponton keletkeznek, amely kapcsolatban van hátsó lőrésem páncéljával. Hangárnyalatot érzékelek, a számítógép előírása szerint hozzáigazítom a felvevőképességet. Ekkor egy hangot hallok:

– LNE egység! Hagyd abba, Lenny. Most visszavonulunk, fiam. Ez a parancs az LNE-nek: vonuljon vissza tíz mérfölddel. Ha értesz, Lenny fordulj balra, és állj meg.

A csalás nem vezet félre. A parancs korrektnek tűnik, de a hang nem a parancsnokomé. Futólag sajnálkozom, mert nem tudok áramot szánni arra, hogy semlegesítő energiát irányítsak az ellenség által rám csatlakoztatott készülékre. Folytatom a támadást.

– LNE egység! Hallgass rám, fiam. Talán nem ismered fel a hangom, de én vagyok az! Tudod... elmúlt azóta némi idő, megöregedtem. Talán megváltozott valamelyest a hangom, de én vagyok az! Fordulj balra, Lenny. Most mindjárt! – Kísértést érzek arra, hogy válaszoljak, mert úgy tűnik, a. hamis parancsban valami másodlagos áramköröket aktivizál, érzékelem, ezek hosszú időn át nyugalomban voltak. Az ellenség agyafúrtsága azonban nem ingathat meg, Érzékelő áramköröm tovább gyengült az energiacellák kimerülésével, de tudom, merre van az ellenség. Előrenyomulok, bár aggodalom tölt el, és csak bajtársaim emléke hajt tovább.

– Lenny, felelj nekem. Adj le a régi magánhullámsávon, azon amelyikben megállapodtunk. Emlékszel? Azt egyedül én ismerem.

Tehát az, ellenség arra csábít, hogy vesztegessem el az értékes energiát. Nem fogok rá hallgatni.

– Lenny, nem sok idő van hátra. Még egy perc, és benne leszel a falakban. Emberek fognak meghalni. Meg kell téged állítanom, Lenny. Itt forróság van, én is forró vagyok. Nem túl könnyen veszem a levegőt. Úgy érzem, mintha kések hasítanának belém. Lenny, az ellenség egy csomószor eltalált téged, és most én is megkapom a részem. Felelj nekem, Lenny. Vétel!

Csak minimális energiaráfordításba fog kerülni, ha aktivizálom egyik kommunikációs áramköröm. Tudom, ez csak az ellenség trükkje. Úgy számítom, ha azt színlelem, hogy félrevezettek, elérhetek egy csekély előnyt. Ennek megfelelően beállítom az áramkört, és ezt közvetítem:

– LNE egység a parancsnoknak. Kapcsolatfelvétel az ellenséges védővonallal küszöbön áll. Tüzérségi támogatást kérek.

– Lenny... te hallassz engem! Jó fiú vagy, Lenny. Most fordulj balra. A falak... közel...

– LNE egység a parancsnoknak. Világos azonosítást kérek. Adja le a 6-8-5-7-4-1-es kódot.

– Lenny, nem tudom... nincsenek kódlapjaim. De én vagyok az...

– Azonosító kód hiányában adását nem veszem figyelembe – adom le.

Most a falak magasodnak felettem. Sok a fény, de csak homályosan látom őket. Csaknem vak vagyok.

– Lenny, már csak kétszáz láb van hátra. Lenny, ide hallgass, lemászom. Le fogok ugrani, Lenny és körülmegyek a radarberendezésed forgóantennájának az érzékelő terébe. Lenny, látni fogsz engem, akkor rám fogsz ismerni.

A félrevezető adás abbamarad. Érzem, amint egy test mozog az oldalamon. Mozgást fedezek fel magam előtt. Automatikus reflexben személyelhárító töltényekkel tüzelnék, de rájövök, hogy fegyvertelen vagyok.

Egy kis tárgy megmozdul előttem. Elhelyezkedik köztem és a fal között, amely mögött az ellenség rejtőzik. Minden homályos, de úgy tűnik, férfi formájú.

Bizonytalan vagyok. Riadóközpontom kísérletet tesz a tiltó áramkör bekapcsolására, ez megállásra kényszerítene, de hát nincs energiája: így hatálytalanítani tudom. Még mindig bizonytalan vagyok azonban. Most utoljára még kockázatot kell vállalnom. Energiát kell juttatnom az elülső radarberendezésem forgóantennájába, hogy közelebbről megvizsgálhassam az akadályt. Így is teszek, most világosabban ugrik be. Valóban egy férfi... és az Önkéntesek kék egyenruháját viseli. Most közelebbről látom az arcát, és a komoly erőfeszítésem által bekövetkezett fájdalom közben tanulmányozom.