EGY

– Miért? – kérdezte a lány. Baileyvel szemben ült a széthajtható asztal túloldalán, és nézte, ahogy a férfi óvatosan kanalazza a luxusjegyre járó levest, amelyben valódi mohadarabkák úszkáltak.

– Hogy miért mentem oda? – intett Bailey sápadt, vékony kezével. – Akármit akartam is, akármivel próbálkoztam is, minden olyan reménytelennek tűnt. Csapdába estem. Tizedik Osztályú Sárga Címke voltam. Nem volt előttem semmilyen jövő, lehetőség, hogy javíthassak a helyzetemen.

– De most már másképp érzel?

Bailey lassan bólintott.

– Régebben folyton az elmúlt időket gyászoltam, amikor a világ még nem volt ennyire zsúfolt és ilyen jól szervezett. Arról ábrándoztam, mi mindent csináltam volna, ha akkor élek. De most már látom, hogy ez csak menekülés volt, az embernek meg kell próbálnia a maga útját járni. Csakhogy én túl gyáva voltam ehhez.

– És most már nem?

– Nem – válaszolt Bailey, és maga is meglepődött. – Az az egész ott – és széles mozdulata a teljes társadalomra vonatkozott –, azt az egészet is emberek hozták létre. És én is ember vagyok. Meg tudom tenni, amit kell. – Elhallgatott, és a lányra nézett. – És te? Te miért segítettél rajtam?

– Én... tudom, hogy hogy van ez. Egyszer... majdnem leugrottam a Hudson csomópontról...

– És mitől gondoltad meg magad?

– Nem tudom. Nem emlékszem. Talán megijedtem.

Bailey megrázta a fejét.

– Nem – mondta –, nem ijedtél te meg. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a segítségemre siess. Nem tudom, mivel fenyegeti a törvény azokat, akik a hátsó ajtón hagyják el a központot, de az összes irataimat otthagytam. Egy címke nélküli embert fogadtál be. – Letette a kanalát, és hátratolta a székét. – Köszönök mindent – mondta – és most megyek.

– Biztos, hogy elég jól érzed magad?

– Jól vagyok. És van néhány elintéznivalóm.

– Hová mész? Mihez kezdesz?

– Először is pénzre van szükségem.

– Hogy igényelhetsz a kártyáid nélkül?

– Törvényes eszközökben gondolkozol – válaszolt Bailey. – Attól tartok, én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Odamegyek, ahol a kártyák nem számítanak.

– Csak nem... a preke területre gondolsz?

– Nincs más választásom. – Bailey előrehajolt, hogy megérintse a lány kezét. – Felejts el. Még ha a legrosszabb következik is be, akkor sem leszek kellemetlenebb helyzetben, mintha az asztalhoz szíjazva feküdnék a mészárszékben.

– Még mindig nem tudom, hogy sikerült kijutnod.

– Én sem – állt fel Bailey. – De ne törődjünk a múlttal, csak a jövő számít.