TIZENNÉGY

– Csak két és fél óra – kérdezte Bailey elhaló hangon –, pedig mintha két év lett volna.

– Az izmokat csak a régi izmok lebontása után lehet kifejleszteni – mondta az edző. – Az előbb jó pár billió sejtet lebontottunk, és az bizony fáj. De a test gyorsan dolgozik. Mindent újjáépít, mi meg mindent újra lebontunk. Így aztán a test még gyorsabban fog dolgozni. De fáj. Egész idő alatt fáj. Egy hétig. Egy hónapig. Szóval maxpót akarsz? Az kábé három hónap.

– Túl sok – válaszolt Bailey. – Nem tudod siettetni a dolgot?

– De igen, ha még aludni is a tartályban akarsz – felelte Goldblatt gúnyosan.

– Hát ha az kell hozzá...

– Komolyan beszélsz? Bár ezt azt hiszem, fölösleges volt megkérdezni. Ha láttam valaha megszállottat, hát te az vagy. Mi bajod, öcskös? Előtted az egész élet. Lassíts...

– Nem tehetem – válaszolt Bailey. – Folytassuk a kezelést.

A harmadik héten Bailey, miközben épp kiszállt a tartályból, mint ahogy minden második órában, hogy a mókuskerékben folytassa az edzést, véletlenül belenézett a tükörbe. Az arca beesett, az álla alatt ismeretlen izomcsomók, a nyaka furcsán inas volt, válla csak úgy dagadt a mellkas fölött, ami mintha valaki másé lett volna.

– Rosszul nézek ki – mondta. – Torzan. Aszimmetrikusan. Hiányzik az arányosság.

– Hát persze. Mégis, milyen kezdeti eredményre számítottál? Egyes szektorok gyorsabban reagálnak, egyesek eleve jobb formában voltak. Ne aggódj, az első a tónus, aztán jön a tömeg, a határozott körvonalak és csak utána az arányok. Remekül haladsz. A következő lépés a koordináció és a dinamika lesz. Még hatvan nap, és úgy fogsz kinézni, mintha az alatt a kék címke alatt születtél volna. – Megdörzsölte a fejét, úgy méregette Baileyt. – Ha nem volna akkora őrültség, még azt hinném, hogy valóban ezt képzeled magadról – folytatta.

– Ne gondolkozz, Hy – mondta Bailey –, csak tartsd fenn a nyomást.