TÍZ

 

 

Ketten karjánál fogva tartották Nolant, s egy harmadik ököllel a rekeszizmába vágott. Nolan előrecsuklott, gyomra émelygett.

– Ne a gyomrába, te ökör – szólt valaki. – Hogy tud akkor beszélni?

Valaki belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét; egy tenyeres pofontól csöngeni kezdett a füle.

– Ide hallgass, te nagyszájú szemét – sziszegte a fogai között egy vad tekintetű, bozontos fejű, foghíjas alak Nolan arcába. – Nem fogsz minket bolonddá tenni...

Nolan térde felvágódott, és alaposan beletalált a férfiba, aki vérfagyasztót üvöltött és összecsuklott. Nolan nekirugaszkodott, kiszabadította egyik karját, és lendületből jókorát vágott valakinek a nyakára. Egy pillanatra szabad volt és két emberrel nézett farkasszemet, akik lihegve szedték a levegőt, és haboztak.

– Perceken belül fejvesztett menekülés lesz itt, pontosan ezt a helyet fogják lerohanni – szólt Nolan, noha kissé zavarosan. – Vad horda, hatalmas példányok, darabja több mint egy tonna. Figyelmeztessék a többieket.

– Fogjátok meg! – csattant fel egy hang, és valaki Nolanra ugrott. Próbálták megkötözni a lábát, amikor a ház mögül ijesztő reccsenés hallatszott. Valaki felsikoltott – olyan megrázó üvöltés volt, hogy Nolan támadói félbehagyott mozdulattal megtorpantak. Kiszabadította magát a kötelékekből, és talpra ugrott, amikor az ablakon át megláttak valakit, amint halálsápadtan, a rémülettől megdermedve, rogyadozó lábakkal futott a ház sarka felől. Mögötte döngő léptek zaja hangzott. Egy hatalmas hím agyaras dübörgött végig a kerékvágásokkal barázdált gyepen, gigászi lapockái körül egy letiport rózsalugas maradványai csüngtek. A menekülő oldalra vetette magát, és a tovaügető állat eltűnt a faraktár maradványai között, ahonnan egyre távolabbról hangzott a fa recsegése-ropogása.

Egy pillanatra a három ember földbe gyökerezett lábbal állt, és figyelt egy hangra, amely olyan volt, mint a mennydörgés a hegyek között, azután egy emberként megfordultak és elrohantak. Nolan a ház elé került.

Fraswell atya az elülső teraszon fejét felkapva állt, széles arcvonásai kifejezéstelenek voltak; Leston, a fia, mellette. Az atya megijedt, amikor meglátta Nolant, azután lefutott a lépcsőn, a ház sarka felé rohant – és visszahőkölt, amikor egy agyaras dübörgött el előtte.

– Jóságos Isten! – hátrált Fraswell, majd megfordult és a veranda felé indult. Nolan elállta az útját.

– Rohanjon a hajóhoz! – kiáltott.

– Ez a maga műve! Mindannyiunkat meg akar ölni! – üvöltött Fraswell.

– Apa – szólalt meg Leston, amikor két férfi jött szaladva a ház sarka felől. Az egyik kezében puska.

– Fogjátok meg! – üvöltött Fraswell atya, és Nolanra mutatott. – örült! Ez az ő műve!

– Legyen észnél, Fraswell – csattant fel Nolan. – Én éppúgy veszélyben vagyok, mint maguk!

– Őrült! Magával akar rántani! Fogjátok meg!

Fraswell Nolannak ugrott, a két ember csatlakozott hozzá. Ütötték, ahol érték; kezek abroncsa csukódott a karjaira, lerántották a földre. Egy bakancsos láb az oldalába mélyedt. Elkapta a lábat, és lerántotta – az ember rázuhant. A másik közben néhány lépéssel odébb ment, és lövésre emelte fegyverét.

– Öld meg a vérszívót! – üvöltötte ez feltápászkodva. – Add ide, te mafla! – kikapta a fegyvert a másik kezéből, és ráfogta Nolanra, a fejét célozva meg vele. A nyurga Leston volt az, aki előreugrott, és öklével rácsapott az éppen tüzelő fegyverre. Nolan mellett egy fűcsomó felrobbant.

– Papa... ezt nem teheted... – tört ki a fiúból; Fraswell atya hirtelen megfordult, és egy akkora tenyerest adott neki, hogy a fiú összecsuklott.

– Áruló a saját házamban! Nem vagy az én fiam!

A közeledő horda dübörgése már folyamatos morajlás volt. Az ember eldobta a puskát, és futásnak eredt a kikötő felé. Amikor a többi agyaras feltűnt a láthatáron, Fraswell is megfordult és szaladni kezdett, nyomában két emberével. Nolan feltápászkodott, szemügyre vette az állatok menetirányát, azután teljes erőből futni kezdett a vadon növő tövises cserjék egy csoportja felé, egy halom tetején, a támadó horda csapása közelében és futás közben felkapott egy törött ágat a gyökerestül kitépett gardéniasövényből. A vezérállatok alig ötven lábnyira voltak tőle, amikor megállt és az ágat lengetve rájuk kiáltott. A közeledő agyarasok megtorpantak a gyűlöletes szagtól és társaikat a bozótostól jobbra szorították, pontosan a kikötő irányába.

Nolan lélegzetét visszatartva a fűbe vetette magát, amíg az agyarasok tovadübörögtek mellette. A porfelhőn át látta, ahogy a csoport a mólón és a hajókikötő mellett gyülekezik.

A mólón valaki – Nolan úgy gondolta, Fraswell atya – valamit kiabált, és a ház felé mutogatott. Másvalaki a hajón mintha üvöltve válaszolt volna neki. Olybá tűnt, hogy a vezetők és az EEE sorkatonái között nézeteltérés támadt.

– Itt az ideje, hogy még egy kis leckét kapjanak – dünnyögte Nolan, és felállt. A bozótos mellett, a csapattól lemaradva néhány idősebb nőstény ügetett, . Nolan gyorsan keresett egy bőrnövényszárat, kicsavarta a földből, lehántotta a bőrét. A növény érett bele átható, csípős szagot árasztott. Nolan előrejött, és az illatozó növényt lengetve megállított egy nőstény állatot, és amikor az felé kapott, megfordult és rohanni kezdett. Hallotta maga mögött a behemót állat patáinak dübörgését. Nolan üvölteni kezdett; odalent, a mólón gyülekező emberek odanéztek, és azt látták, hogy Nolan fut feléjük, a nyomában pedig egy agyaras üget.

– Segítség! – kiabált Nolan. – Segítség!

Az emberek megfordultak és a kikötőhíd felé rohantak. Fraswell atya a karjánál megragadott egy embert, de az megütötte és továbbfutott. Miltrude és az atya egy percig még állták a sarat, azután a két köpcös alak sarkon fordult és felrohantak a hajóra.

Amikor megálltak, hogy hátranézzenek, felbúgott a hajómotorok hangja. Nolan ötven lábnyira volt a mólótól, amikor a hajópalló becsúszott a fedélzetre. Az állat lefékezett Nolan mellett, és barátságos böködéssel sürgette, hogy végre megkapja a nedvdús jutalmat. Nolan oldalra dobta az ágat, velőtrázó sikollyal a földre dobta magát, és hagyta, hogy az agyaras békésen csámcsogva bámuljon a sietve távozó hajó után.

 

 

Várakozók - Novellák
titlepage.xhtml
index_split_000.html
index_split_001.html
index_split_002.html
index_split_003.html
index_split_004.html
index_split_005.html
index_split_006.html
index_split_007.html
index_split_008.html
index_split_009.html
index_split_010.html
index_split_011.html
index_split_012.html
index_split_013.html
index_split_014.html
index_split_015.html
index_split_016.html
index_split_017.html
index_split_018.html
index_split_019.html
index_split_020.html
index_split_021.html
index_split_022.html
index_split_023.html
index_split_024.html
index_split_025.html
index_split_026.html
index_split_027.html
index_split_028.html
index_split_029.html
index_split_030.html
index_split_031.html
index_split_032.html
index_split_033.html
index_split_034.html
index_split_035.html
index_split_036.html
index_split_037.html
index_split_038.html
index_split_039.html
index_split_040.html
index_split_041.html
index_split_042.html
index_split_043.html
index_split_044.html
index_split_045.html
index_split_046.html
index_split_047.html
index_split_048.html
index_split_049.html
index_split_050.html
index_split_051.html
index_split_052.html
index_split_053.html
index_split_054.html
index_split_055.html
index_split_056.html
index_split_057.html
index_split_058.html
index_split_059.html
index_split_060.html
index_split_061.html
index_split_062.html
index_split_063.html
index_split_064.html
index_split_065.html
index_split_066.html
index_split_067.html
index_split_068.html
index_split_069.html
index_split_070.html
index_split_071.html
index_split_072.html
index_split_073.html
index_split_074.html
index_split_075.html
index_split_076.html
index_split_077.html
index_split_078.html
index_split_079.html
index_split_080.html
index_split_081.html
index_split_082.html
index_split_083.html
index_split_084.html
index_split_085.html
index_split_086.html
index_split_087.html
index_split_088.html
index_split_089.html
index_split_090.html
index_split_091.html