KETTŐ

Cecil Stamp a bírósági épület lépcsőjén állt, és öklét zsebre vágva fecsegett a környék legnagyobb lapjának riporterével. Az izgalmas látványosságról lekésett emberek tömege vette őket körül. Stamp, a hatalmas lila kígyó testébe csapódó, öt lövésének pontosságával kérkedett, és arról mesélt, hogy milyen nevetségesen haldoklód a lény. Hetykén kacsintott egy rókaarcú, munkaruhás fickóra, aki orrát piszkálva álldogált a közelében.

– Időbe telik, amíg ezek közül az átkozott gyíkfajzatok közül valamelyik arra merészkedik, hogy idetolja a pofáját, és úgy viselkedjen, mintha ő lenne a gazda – fejezte be Stamp.

A bíróság kapuja szélesre tárult. Izgatott polgárok tódultak ki az épületből, de messze elkerülték Stampet. A körülötte levő tömeg is kezdett elszivárogni, majd egészen magára hagyták, mivel az ácsorgók a kijövőkhöz siettek, mert arra számítottak, hogy azoktól sokkal frissebb hírekhez jutnak. A riporter Castis szenátort faggatta:

– Lenne olyan szíves, uram, részletesebben informálni ennek a különleges bizottságnak a tevékenységéről?

– Összehívtuk a városi önkormányzat ülését – jelentette ki a szenátor. – Elfogadtuk az „ember” városunkban érvényes fogalmát...

Stamp pár méterre állt tőlük, és röhögött.

– Ez engem nem érint. Visszaható erejű törvény pedig nincs!

– Aztán meghatároztuk, hogy mi is a „parazita és a károkozó”.

Stamp az ajkába harapott:

– Aknát rakott alám, Castis? Várjuk meg a választásokat!...

A kapu ismét kitárult. Bőrzekés, magas férfi állt meg a lépcsőn. Lenézett. A kezében az a negyvennégyes pisztoly csillogott, amely rövid ideje még Stamp birtokában volt.

A magányosan álldogáló Stamp egyre izgatottadban nézte, hogy mit is tesz ez az ember.

– Hé! –kiáltásából riadt félelem áradt. – Milyen szerzet vagy, hogy az ördög vinne el?!

Az ember lement egészen az utolsó lépcsőfokig, és felemelte a pisztolyt.

– Az új fertőtlenítő vagyok felelte.