NÉGY

Ezúttal rosszabb volt, konstatálta Teal, sokkal rosszabb. Alatta az ülés emelkedett, emelkedett, visszafelé forogva, a végtelenségig. Hányinger kerülgette, amitől hideg izzadság verte ki a homlokát. Úgy tűnt, hogy csontjai rezonanciában vibrálnak a torziós meghajtás mindent átható sírásával.

Aztán hirtelen minden elnémult. A százados mély lélegzetet vett, kinyitotta szemét. A parancsnoki képernyő üresen hervadozott, csak az alapzaj gyorsan mozgó reszketése világította meg. A műszerek...

Teal merev tekintettel bámult rájuk, sokktól lebénulva. Az MP-skála zérón állt, a navigációs hajóhely-meghatározó indikátora céltalanul száguldozott a térképhálón, az R-számláló pedig negatívat mutatott, aminek nem volt semmi értelme. Az ugrás bizonyára tönkretett minden megszakítót a modulban. A százados fölpillantott a kísérleti űrhajó gömbboltozatába.

Egyhangú, mérhetetlen sötétség.

Teal keze ösztönösen megmozdult, hogy beállítsa a vezérlőt a kiindulópontra teendő visszaugráshoz, de azon vette észre magát, hogy Vanderguerre felé fordul.

– Valami elromlott. A képernyők kimentek...

– Szünetet tartott. Az alezredes ernyedten feküdt a gondosan felszerelt székben, félig nyitott szájjal, gyertyaviasz színű arccal.

– Vanderguerre! – kiáltott fel Teal. Kicsúszott hevedere alól, és megragadta az alezredes csuklóját. Nem volt érzékelhető pulzusa.

Izzadság szivárgott le a százados szeme sarkába.

– Összekapcsolt vezérlők – motyogta ma elé. – Jake, fel kell ébrednie, egyedül nem tudom megcsinálni! Hall engem, Jake? Ébredjen fel! – Durván megrázta a lottyadt kart. Vanderguerre feje lebillent. Teal leguggolt, hogy az eszméletlen ember válli jelzőkészülékén alaposan szemügyre vegye az életműködés-mutatókat. A szívverés gyöngének, rendszertelennek bizonyult, a légzés sekélyesnek. Élt ugyan, de már alig.

A százados félig visszaült a székébe. Erőltette magát, hogy mélyet lélegezzen, újra és újra. A pánik lassan elszivárgott.

Oké. Végrehajtottak egy szerencsétlen mutatványt, és valami balul ütött ki. Több valami. De ez nem jelentette azt, hogy nem fog jól elsülni minden, ha nem veszíti el a fejét, és követi a szabályokat.

Először is tennie kellett valamit Vanderguerre-rel. Lekapcsolta helyéről a komplex esettáskát, kényszerítve magát, hogy megfontoltan, tudatosan mozogjon, ahogyan megtanították neki. A diagnosztizáló monitor vezetékeit egyenként rácsatlakoztatta az alezredes űrruha-rendszerének érintkezőire.

Tizennégy perc múlva Vanderguerre megmozdult, és kinyitotta a szemét.

– Elvesztette az eszméletét – hadarta Teal, aztán lassított tempóján. – Hogy érzi magát? – kérdezte erőltetett élénkséggel.

– Én... jól vagyok. Mi...?

– Megtettük az ugrást, de valami elromlott. A képernyők kimentek, a kommunikációs kapcsolat megszűnt.

– Milyen... messzire?

– Nem tudom, higgye el nekem! – A százados észrevette a hisztériát saját hangjában, és erősen összeharapta a fogát. – Nem tudom – ismételte meg nyugodtabb tónusban. – Most vissza fogunk ugrani. Csak annyit kell tennünk, hogy fordított beállításokkal újra meghatározzuk a pályát... – Magába fojtotta a szót, mert rájött, hogy csak saját megnyugtatásara beszél.

– Meg kell határozni... a helyzetünket – zihált az alezredes. – Különben... hiábavaló...

– A francba az egésszel! – pattogott Teal. – Hiszen ön beteg – tette hozzá –, orvosi ellátásra van szüksége.

Vanderguerre erőlködve próbálta felemelni a fejét, hogy lássa a műszerfalat.

– A műszerek teljesen megbolondultak – panaszolta a százados – Nekünk el kell...

– Ellenőrizte az áramköröket?

– Még nem, önnel voltam elfoglalva. – Teal némán átkozta hangszínének védekező jellegét.

– Ellenőrizze őket!

Teal ajka megfeszült, de engedelmeskedett.

– Minden rendszer G-ben van – jelentette.

– Jól van – nyugtázta az alezredes gyenge, de nyugodt hangon.

– Az áramkörök jók, de a képernyők semmit sem mutatnak. Valami bizonyára álcázza őket. Nézzük meg! Állítsa csatasorba a hagyományos teleszkópot!

A százados keze remegett, ahogyan a megfelelő helyre forgatta a távcső lencséjét. Csöndesen káromkodott, miközben beállította a műszert. Halványan fénylő, négyszögletes, élesen elfordult rácsozat töltötte be a látómezőt: a modul egyik kifelé továbbító sugárzási felülete. A lencse legalább tiszta volt. De mire vélje az égbolt teljes feketeségét azon túl? A rács mellett vizsgálódott. Ragyogóan fényes tárgy úszott be a képbe: hosszúkás, ködös és elmosódott körvonalú.

– Találtam valamit – jelentette be. – A bal oldali szellőzőnyílástól kissé kifelé.

Tanulmányozta a maszatos, ovális fényfoltot, amelynek szélességét mintegy nyolcvan centire becsülte, hosszúságát meg talán harminc méterre.

– Vessünk egy pillantást a jobb oldalra! – javasolta Vanderguerre. Teal elmozdította a teleszkópot, és újabb objektumot vett észre, amely fele olyan nagy volt, mint az első. Egyik oldalától valamivel kijjebb két kisebb, szabálytalan alakú dolog függött. Miközben a verőfény szapora pislogásra késztette, a százados igazított a műszer szűrőjén. A másik objektumot elhomályosító, ragyogó fényudvar elhalványult. Most már ki tudta venni a részleteket: egy örvénylő, összetapadt fénymintázatot, amely a központi magból két spirális karban görbült ki...

Amikor felfogta, hogy mit lát, agyzsibbasztó sokk lett úrrá rajta.