AZ IDŐN KÍVÜLI LÉT REJTELMEI

EGY

Szorosan bekötve az extraszoláris felderítőmodul parancsnoki fülkéjének párnázott gyorsítóülésébe, Jake Vanderguerre alezredes megfeszült a mellkasa felső részén jelentkező, árulkodó, bizsergő érzéstől, attól a könnyű, múlékony, ám igen fájdalmas tűszúrástól rettegve, amelyik bármely pillanatban fehéren izzó üllőként vethette rá magát. A nyamvadt, tiltott szívpirulák már nem sokáig hatnak, hiszen csaknem hat óra telt el azóta, hogy a feladat kedvéért bedoppingolta magát.

Lester Teal százados, aki mellette ült, összehúzott szemöldökkel nézett rá.

– Jól van, alezredes?

– Semmi baj – hallotta Vanderguerre saját szaggatott hangját, és hogy elterelje a figyelmet, odabólintott a huszonöt centis képernyő felé, amelyen fanatikus színben fénylettek a holdi irányítóközpont vezetőjének, Jack Sudston ezredesnek jól kirajzolódó arcvonásai. – Bárcsak abbahagyná a fecsegést ez a szemétláda! Az agyamra megy.

– Hadd mondja a reklámszövegét a Nyálas – dünnyögte Teal. – Egy perc múlva elérjük azt a távközlési vonalat, amelyet az ENSZ Űrszövetségének odaadó személyzete működtet, és ott talán még arra is jut majd időnk, hogy egy futó pillanatra szóba kerüljön Stella és Jo, a két lelkes kiscsaj, akik mindig készenlétben állnak.

– ...jelentették, hogy a modul jelenleg primer pozícióban van, és G állapotban – mondta éppen szívélyesen Sudston. – A mágneses torzióval hajtott jármű készen áll első, ember vezette tesztjére. – Kimosolygott a képernyőről; szeme, amely a láthatatlan súgógépre meredt, nem igazán találkozott Vanderguerre tekintetével. – Most pedig hadd szóljon néhány szót élőben Van és Les, a szolaris pályán keringő tesztmodulról, amelynek négy perc ötvenhárom másodperce van még az ugrásig.

Az alezredes lenyomta a telekommunikációs kapcsolót.

– Modul az irányítóközpontnak – mondta. – Les és én már alig várjuk, hogy induljunk. A járgányunk egy aranyos kis, öö, modul, Jack. Innen szuper a kilátás. A Föld most éppen sarló alakúnak látszik. Ami a Holdat illeti, innen nagyon kicsinek tűnik, és nem sokkal fényesebb, mint a jó öreg Szíriusz. Tesztmodul, vége.

– Amíg mi várunk, Van és Les szavai fénysebességgel száguldanak felénk – töltötte ki Sudston a hangterjedés késése miatt beálló szünetet. – És még ennél a fantasztikus sebességnél is, amellyel minden egyes másodpercben tízszer meg lehetne kerülni a Földet, teljes huszonnyolc másodpercet vesz igénybe az, hogy... de megérkezett már Van vivőhulláma...

– Modul az irányítóközpontnak – hallotta Vanderguerre, ahogyan saját adása ismételt sugárzásban megy a földi tévéközönség számára.

– A francba ezzel a színpadias bohóckodással! – dühöngött. – Az utóbbi két órában Bármikor kikapcsolhattuk volna a telekommunikációt.

– De akkor a Nyálas nem lett volna képes arra, hogy főműsoridőben élőben közvetítse a nagy látnivalót – emlékeztette kajánul Teal.

– Látnivaló! – bosszankodott Vanderguerre. – Csupán részleges jellegű képesség-ellenőrzés. Egy erőműben ülünk, amely egyetlen másodperc alatt több energiát képes csapra verni, mint az emberi faj teljes fogyasztása egész eddigi történelme során. És mi mit kezdünk vele? Újabb bébilépéseket teszünk az űrbe.

– Nyugodjék meg, alezredes – görbítette fel a szája sarkát Teal. – Ugye nem akarna emberéleteket kockáztatni idő előtti kísérletezéssel?

– Hallott már Kolumbuszról? – dörmögte Vanderguerre. – Vagy a Wright fivérekről, vagy Lindberghről?

– Hallott már egy Cocking nevű fickótól? – vágott vissza a százados. – Még az 1800-as években ejtőernyőt készített vesszőfonatból. Fölment egy léggömbbel, és kipróbálta. Láttam, hogy egy régi újságban mit írtak róla: „Cocking mestert egy mezőn találták meg Lea határában, a szó szoros értelmében darabokra szakadva.”

– Leveszem a kalapom Mr. Cocking előtt – jelentette ki Vanderguerre. – Ő megpróbálta.

– Az első holdállomás hatvankilenc évében nem történt egyetlen olyan halálos kimenetelű szerencsétlenség sem, amely közvetlenül a programnak tulajdonítható – állapította meg Teal. – Ön akar lenni az első, aki megdönt egy ilyen nemes rekordot?

– Én voltam az első ember a Callistón, Teal – horkant fel nevetve az alezredes. – Tudta? Ez is rajta van a rekordok listáján, a baseball-statisztikákkal és a Kansasben, Centraliában mért átlagos évi csapadékkal együtt. Tizennyolc évvel ezelőtt történt. – Kinyújtotta kezét, és végigsimította a gomba alakú vezérmű politúrozott hajlatát. – Na és akkor mi lenne, ha a modul felrobbanna velünk együtt? – kérdezte inkább csak saját magától. – Senki sem él örökké.

– ...ötvenhárom másodperc és visszaszámlálás – fuvolázta be Sudston hangja a csöndbe, amely Vanderguerre megjegyzése után állt be. – A megfigyelő részleg szerint... igen, éppen most jön le, az állapot mindvégig G, a feladat a próbaút, valamennyi rendszer zökkenőmentesen működik, hála a szakértelemnek, amivel az Űrszövetség odaadó személyzete végzi munkáját. Még negyvennyolc másodperc és visszaszámlálás.

Noha a szoros heveder korlátozta mozgásában, Teal nagy nehezen elfordította fejét, hogy szemmel tartsa az alezredest.

– Ne törődjék velem, fiam! – mondta az idősebb férfi. – Megtesszük a magunk kis békaugrását, varunk tíz percet, hogy a szalagok forogjanak, aztán hazakacsázunk, hogy mint jó csapattársakat, vállon veregessenek bennünket.

– Tizenöt másodperc és visszaszámlálás – recitálta dallamosan Sudston hangja. – Tizennégy másodperc. Tizenhárom...

A két férfi keze biztos, gyakorlott sorrendben mozdult: a KÉSZ emelőkart le és rögzíteni. Az ERŐ emelőkart le és rögzíteni.

– ...Négy. Három. Kettő. Egy. Ugrás!

Egyszerre nyomták tövig a nagy, kettős, fehérre festett kapcsolót. Gyorsan erősödő zúgás hallatszott, a bennük növekvő feszültséget pedig szinte kézzel lehetett tapintani.