A PARAZITÁK FEKETE NAPJA
 

Cecil Lomer néven

EGY

Carter Gaiths – Willow Growe város harmadik kerületének bírája – elfogyasztotta tyúkpástétomos szendvicsét, gondosan összegyűrte az átzsírosodott papírt, megfordult, hogy a karosszéke mögötti papírkosárba dobja, és... sóbálvánnyá meredt.

Az első emeleti ablakon kitekintve azt látta, hogy egy legalább tíz méter hosszú, de mégis határozottan virágsziromra emlékeztető, halvány türkizkék valami ereszkedik lassan a földre a bíróság épülete előtti gyepes térségen, az akkurátusán megépített virágágyak előtt. A felső részén (vagy kocsányánál) egy félig átlátszó rózsaszín panel siklott oldalra, és egy vékony, elegáns lény, amely külsőre leginkább egy nagy lilás hernyóra emlékeztetett, emelkedett ki lassan a szerkezetből.

A bíró a telefonhoz rohant. És egy fél órával később már magyarázta is a helyi hivatalos köröknek, akik szoros gyűrűben gyülekeztek körülötte a gyepen:

– Barátaim! Azt, hogy ez a szerzet értelmes, még egy idióta is láthatja. – A legényem azt bizonygatja, hogy most éppen valami beszélő gépezetet hangol, és bármely pillanatban bekövetkezhet, hogy érintkezésbe léphetünk vele. Húsz perccel ezelőtt tájékoztattam az eseményről Washingtont. Márpedig pokolian kevés idő elegendő ahhoz, hogy valaki ott fent államtitoknak nyilvánítsa ezt az ügyet, és annyi tilalmat penderítenek ránk, hogy ehhez képest a Manhattan-tervet egy nőklub nyílt gyűlésének számíthatjuk. Márpedig ennek a szerzetnek a megjelenése körzetünk életében az eddigi legnagyobb esemény. Ha nem akarunk háttérbe szorulni, akkor nem lehetünk szájtátiak.

– Mit javasol, bíró úr?

– Amikor a berendezését működésbe hozza, abban a pillanatban nyomban megnyitom a bírósági teremben a gyűlést. Rádión fogjuk közvetíteni. Tom Clambers a rádióállomásról már felállította a mikrofonokat. Kár, hogy nincs tv-stúdiónk, de John Hardnak van filmfelvevője. Willow Growe híresebb lesz, mint a Canaveral-fok.

– Ragyogó fickó maga, Carter!

Tíz perccel azután, hogy a tolmácsgép melodikus hangja bejelentette a kívánságot, miszerint a jövevény szeretné, ha találkozhatna a város vezetőivel, a jövevény már láthatta is a dugig tömött bírósági termet. Az emberek olyan kíváncsi izgalomban várták az eseményt, mint egy bernáthegyi kutyakölyök a hancúrozást. A lábdobogás és a köhécselés lassan elhalkult, és az előadó beszélni kezdett:

– Zöld Világ népe...

Az oldalajtó felé közeledő dübörgő léptek zajára mindenki megfordult. Jól megtermett, kopasz, zekébe és terepszínű nadrágba öltözött, kerettelen szemüvegű férfi lépett be. Minden lépésénél tompa csattogással verte farát a feketés színű bőr pisztolytartó. Az első sor elé lépett, itt megállt, lábát szétterpesztve kihúzta a pisztolytáskából a súlyos, negyvennégyes nikkelezett pisztolyt. Célzott, és tíz láb távolságból öt golyót eresztett a Jövevény testébe.

A lilás test görcsösen megvonaglott, és olyan hang kíséretében csúszott le a padról a padlóra, mintha egy nedves tűzoltótömlőt ejtettek volna le. Szaggatott csicsergést hallatott, és mozdulatlanná vált. A pisztolyos ember megfordult, eldobta fegyverét, és kezét felemelve így kiáltott:

– Hodkings seriff, a törvény védelmét kérem!

Egy pillanatra megdöbbent némaság uralkodott a teremben: azután a jelenlévők a gyilkos felé rohantak. A seriff hatalmas, súlyos teste átpréselődött az előretörő tömegen, és eltakarta a védőöltözetes férfit.

– Mindig tudtam, hogy gazember vagy, Cecil Stamp – kiáltotta a seriff, zsebéből bilincseket rántva elő –, attól kezdve tudtam ezt, amikor Joe Potter kutyája számára zúzott üveggel kipreparáltad a falat húst. De azt azért mégsem gondoltam, hogy ilyen alávaló gyilkosság elkövetéséig süllyedsz.

A tolongó tömegnek pedig ezt kiáltotta: „Utat! A letartóztatottat börtönbe viszem!”

– Álljunk meg egy percre, seriff! – Stamp ugyan sápadt volt, a szemüvege leesett, az egyik váll-lapja kiszakadt a rögzítőből, de húsos pofáján öntelt vigyorgás ült. – A „letartóztatott” kifejezés nincs ínyemre. Védelmet kértem. És még egyet – a „gyilkosság” kifejezést pontosabban kell használni! Nem gyilkoltam meg senkit.

A seriff összehúzta a szemét, és megfordulva odakiáltott az orvosnak:

– Mi van az áldozattal, doki?

A jövevény élettelen teteme fölött magasba emelkedett egy kicsiny, szürke fej.

– Halott, akár egy döglött makréla, seriff.

– Én is így gondoltam. Gyerünk, Cecil.

– De milyen vád alapján?

– Előre megfontolt gyilkosság.

– És ki ellen követtem el gyilkosságot?

– Kinyírtad ezt... ezt... ezt... az idegenországbelit.

– Semmi idegenországbeliről szó sem lehet! Ez itt egyszerűen egy parazita, károkozó, kórokozó. Gyilkosságról akkor lehet beszélni, ha az elpusztított holmi emberféle. A maga véleménye szerint az a mocsok ott – ember?

A seriff felemelte kezét. Száját keményen összeharapta.

– Mi a helyzet. Gaiths bíró? Van olyan törvény, mely megtiltja Cecil Stampnek. hogy megölje... hm... ezt az izét?

A bíró ujjaival idegesen simogatta a felső ajkát:

– Egy pillanatra... kezdte. – Formálisan nézve...

– Uram! – szakította félbe az egyik jelenlevő. – Azt akarja mondani, hogy a törvényekben nincs meg a meghatározása annak, hogy mi... azt akarom mondani... hogy mi is...

– Hogy mi is az ember? – nevette el magát Stamp. – Bármit mondjanak is a törvények, vörös-lilás férgekről egy szó sincs bennük! Ez parazita, és kész. Semmi különbség sincs abban, hogy egy becsületes fickó ezt tapossa-e el, vagy mondjuk egy csótányt!!!

– Akkor, istenre esküszöm, előre megfontolt kártevésért kell elítélni Stampet! – kiáltotta egy férfi. – Vagy engedély nélküli és tilalmi időben való vadászatért.

Stamp a nadrágja zsebébe kotort, egy zsíros, összegyűrődött iratot húzott elő, és felmutatta.

– Engedélyem az van! Fertőtlenítő vagyok! És fegyverviselési engedélyem is van. Nem sértettem meg a törvényt – tiltakozott határozottan.

– Csupán a kötelességemet teljesítettem, seriff. Mi több, ingyen, a saját lőszeremmel, és nem az adófizetők zsebére.

Egy tüskés vörös hajú, kicsiny emberke szinte lázban égve rohant Stampre.

– Alávaló, vérszomjas dög! – hadonászott öklével. – Az ország szégyenévé tettél bennünket, rosszabb ez, mint Little Rock. Lincseljük meg!

– Pofa be, Weinstein – lépett közbe a seriff.

– Szolgálatot tettem a városnak! Nyissátok ki a fületeket! Mi ez a mocsok? – fakadt ki Cecil Stamp pulykavörösen, és ujjával a bírói asztal felé bökött. – Holmi csótány a Marsról vagy valami más vacakról. Legalább úgy tudják ezt, mint én! És miért van itt? Világos, mint a vakablak, hogy nem azért, hogy jót tegyen olyanokkal, mint maguk vagy én! Az már biztos!

– Vagy ők, vagy mi! És ez alkalommal, istennek hála, megelőztük őket!

– Te... te... fajgyűlölő!...

– Ebből elég, pofa be! Vagyok olyan szabadgondolkodó, mint akármelyikőtök! A négerekkel alig kötözködöm, és szinte nem is teszek megkülönböztetést a zsidók meg a fehérek között! De ha már vörös hernyók meghívásáig, sőt odáig fajul a dolog, hogy emberként becsüljék őket, akkor azt mondom: ÁLLJ!!!

A seriff ismét Stamp és a rátámadó emberek közé állt.

– Vissza! Megparancsolom, békésen és csöndesen oszoljanak szét! Ezzel az üggyel személyesen foglalkozom!

– Azt hiszem, ideje, hogy hazainduljak, seriff. – Stamp rántott egyet a nadrágszíján. – Először úgy tűnt, hogy egy kicsit le kell csendesítened őket, de most úgy látom, mintha maguk is gondolkoztak volna a dolgokon, és látják, hogy nem sértettem meg a rendet. Aligha találsz köztük olyanokat, akik szembeszegülnének a törvénnyel és egy kötelezettségét teljesítő fertőtlenítő ellen emelnék a kezüket.

Lehajolt, hogy a pisztolyát felszedje a földről.

– Állj! Tedd le a pisztolyt! Mindkét engedélyedet semmisnek nyilvánítom!

– Ez aztán pompás! Hát ellenállok én? De legyen úgy, ahogy akarod. Majd értesíts, ha ezekkel végeztél.

Stamp az ajtó felé indult.

– Ne széledjetek el! – egy tiszteletet parancsoló, dús ősz hajjal koronázott ember sietett a bírói emelvényhez. – Városunk polgárainak rendkívüli gyűlését megnyitottnak tekintem!

S az elnöki kalapáccsal az összekarmolt asztalkára csapott, egy pillantást vetve a jövevény zászlóval leborított tetemére.

– Uraim, gyorsan és határozottan kell cselekednünk. Ha a rádió útján hamarabb tudomást szereznek erről az eseményről, mint döntenénk, akkor Willow Growe örökre átkozott lesz!

– Hallgasson meg, Castis szenátor – kiáltotta felemelkedve Gaiths bíró.

– Ez... ez a tömeg nem hozhat törvényerejű döntést.

– Pokolba velük, az ördögbe a törvényekkel, bíró! Evidens, hogy azok meghozatala a szövetségi hatalmak dolga, ott még az alkotmányt is megváltoztathatják. Mi azért gyűlünk össze, hogy meghatározzuk az „embereknek” azt a fogalmát. amely Willow Growe város határain belül lesz érvényes.

– És ez a legkevesebb, amit meg kell tennünk! – kiáltotta éles hangon egy sovány arcú asszony. – Engem legalább úgy felizgattak a történtek, mint magukat, de... de... de az embernek két keze és két lába meg...

– Az alaknak nincs jelentősége – szakította félbe az elnök. – A medvék is tudnak két lábon járni, és a majomnak is van két keze. Ilyen elvekből kiindulva igen nehéz meghatározni az embert. Azonban azt hiszem, hogy sikerül megtalálnunk a kérdés olyan megoldását, amely későbbi törvényalkotás alapjául szolgálhat. Az biztos, hogy a jövőben komoly változásokhoz vezethet. A vadászoknak bizonyára nem lesz ínyükre, és a mészárosipar fejlődését is gátolhatja. De amennyire meg tudom ítélni, mi beléptünk az... ezekkel... ezekkel... az idegen világok lényeivel való kapcsolatok korszakába, és ezért jó lesz rendet teremteni a saját portánkon.

– Úgy van, szenátor – helyeselt egy hang.

– Talán jobb lenne, ha a Kongresszus foglalkozna ezzel – tétovázott egy másik.

A szenátor felemelte a kezét.

– Néhány perc, és megjelennek az újságírók. Lehetséges, hogy a meghatározásunk nem lesz abszolút pontos, de gondolkodásra készteti az embereket, és ez jobb reklámot csap Willow Growe-nak. mint a gyilkosság.

– Mire gondol, sir?

– Nos hát – folytatta a szenátor ünnepélyesen –, ember: minden ártalmatlan lény.

Csoszogás. Valaki köhécselt.

– De minek tekintsük azt az embert, aki erőszakot követ el? – Felvilágosítást követelek, Gaiths bíró. – Minek tekintsük?

– Uraim, ez egészen világos – mondta a szenátor. – Természetesen: élősdi és kártevő.