HÁROM

A szerszámkamra sötétjében, ahová bezárták, Nolan öklének felhorzsolt bütykeit dörzsölte, és a szél halk sóhajaira, az éjszakai madarak magányos énekére figyelt – és egy alig hallható, állandó, kitartó ráspolyozásra, amely a bezárt ajtón túlról jött és betöltötte a kis helyiséget.

A zaj egy puha csörrenéssel abbamaradt. A kilincs gombja megfordult, az ajtó kinyílt, befelé, és a résben megjelent egy fiatal arc.

– Tim! Ezt ügyesen csináltad! – lelkendezett Nolan.

– Szia, papa! – A gyerek besuttyant, és betette maga után az ajtót. Nolan feléje nyújtotta két csuklóját, amelyek negyed hüvelyk átmérőjű acélsodronnyal voltak egymáshoz bilincselve. Timmy befogta a sodronyt a csavarvágóba, és átmetszette a sodronyszálakat.

– A bokám az ágyhoz van erősítve – súgta Nolan.

Timmy megtalálta a sodronyt és ügyesen keresztülvágta. Egy perc múlva Nolan és fia már kint voltak. Minden csendes volt, noha a ház emeleti szobáiban meg odalent, a kikötő táján égett még egy-két lámpa.

– Anyád? – kérdezte Nolan, amikor elindultak.

– A sátorsoron az utolsóba zárták, lent a tónál. Apa, tudod mit csináltak ezek? Egy hálóval minden halat kimertek a tóból! Valamennyi angolnát és pisztrángot! Megsütötték és megették.

– Majd pótoljuk őket... idővel.

– Az biztos, hogy remek az illatuk – ismerte el Tim.

– Volt mit enned?

– Persze. Megtámadtam a konyhát, amíg az a furcsa ajkú, kövér ember a tricordeóval bajlódott, hogy megtudja, hogyan működik. De a hivatkozási rendszer kiderítésénél nem jutott tovább. Dühöngött is az öreg.

A sátorsor mögött haladtak. Az egyikből fény szűrődött ki.

– Ebben van a lánctalpú – közölte Tim.

– Örök nincsenek? – kérdezte Nolan.

– Nincsenek. Beszéltek róla, de úgy határoztak, hogy nincs rá szükség.

Az utolsó sátor mögött megálltak.

– Körülbelül itt – mondotta Tim, és hatlépésnyire a saroktól egy pontra mutatott. – Láttam anyát, közvetlenül, mielőtt felállították a sátrat.

– Én fogom a kést – mondotta Nolan. – Te húzódj vissza és készülj fel, hogy iderohanj érte, ha riadóztatnak.

– A fene vigye el őket, apa...

– Ha nálad a kés, újra megpróbálhatod, ha engem elfognak.

Nolan a késsel keresztüldöfte a szívós anyagot. Sziszegve szökött ki a levegő. Felfelé hasított a pengével. A sátorból éles kiáltás hangzott, amelyet tompa puffanás követett. Félretolta a felhasított lebenyt, és beugrott a sátorba.

Annette várt rá.

– Tudtam, hogy jössz – suttogta, és gyorsan megcsókolta. – Fejbe kellett vágnom – bólintott egy testes alak felé, aki a lábánál hevert.

– Timmy kint van – suttogta Nolan, miközben kisegítette Annette-et a szövött fal hasadékán át.

A sűrű szövésű műanyag már kezdett megereszkedni.

– Ragtapasz – mondotta a fiú, és egy széles szalagtekercset nyújtott Nolannak. Gyorsan betapasztották a nyílást.

– ÉS most hová? – kérdezte Tim.

– Először a házba megyünk – közölte Nolan.

A hátsó kapu zárva volt; Nolan kulccsal kinyitotta. Bent csöndesen a veremhez ment, kiválasztott két kis pisztolyt és egy könnyű energiaszórót. Annette a konyhában összeszedett egy kis halom sűrítményt, amit még nem vittek el a kifosztott raktárakból. Tim a szerszámkamrából jött csomagokkal.

Amikor újra kint voltak, Nolan megállította feleségét és fiát a dombok felé vezető út közelében, ő maga pedig az erőmű felé indult. Odabent igazított egyet s mást, majd bezárta maga után az ajtót. Továbbment a szivattyúházba, ahol két nagy szelepet elzárt, másokat kinyitott. Végül a gépszínhez ment, és bezárta annak masszív elektromos zárját.

– Ez rendben van – mondotta, amikor csatlakozott a többiekhez. – Menjünk.

– Ha ezek nem jelentek volna meg – mondotta Tim, amikor elindultak felfelé a meredek úton –, fogadok, hogy sohasem került volna sor ilyen táborozásos kirándulásra, amiről mindig beszéltünk.