HAT

Már javában alkonyodott. Az utolsó szendvicseket és töltött tojásokat ették, az utolsó szónoklatokat tartották, az utolsó hordót verték csapra. Crewe néhány emberrel a falu egyetlen csapszékében ült.

– Bobby egészségére – emelte poharát egy ember.

– Helyesbítek – szólt Crewe – a kilenc-öt-négyes harci egység egészségére. – Az emberek nevettek és ittak.

– Alighanem itt az ideje, hogy menjünk – szólt valaki. A többiek egyetértően a székek zörgése közepette felálltak. Amikor az utolsó is eltávozott, megjelent Blauvelt. Crewe-vel szemközt leült az asztal mellé.

– Maga, hm, itt marad éjszakára? – kérdezte.

– Úgy gondoltam, hogy visszamegyek – mondotta Crewe. – Itt befejeztem a dolgomat.

– Befejezte, valóban? – kérdezte nyomatékosan Blauvelt. Crewe várakozóan tekintett rá.

– Tudja jól, hogy mi vár még magára, Crewe.

– Már hogyan tudnám? – kérdezte, és kortyolt egyet a poharából.

– Az ördögbe is, hát ki kell mondanom? Mindaddig, amíg ezt az átkozott gépet csak afféle túlméretezett félkegyelműnek tartottuk, minden rendben volt. Háborús emlékmű, meg minden. De most láttam, mire képes... az istenért, Crewe... nem tarthatunk egy eleven gyilkost saját városunk kellős közepén, hiszen soha nem tudhatjuk, mikor jut eszébe, hogy megint lövöldözni kezdjen!

– Befejezte? – kérdezte Crewe.

– Nem mintha mi nem lennénk hálásak...

– Akkor menjen – szólt Crewe.

– A dolog úgy áll, Crewe...

– Menjen. És tartson távol mindenkit Bobbytól, érti?

– Ez hát azt jelenti, hogy...?

– Gondom lesz rá.

Blauvelt felállt.

– Helyes – mondotta –, nagyon helyes.

Miután eltávozott, Crewe felállt, és egy bankjegyet dobott az asztalra; a padlóról felvette a parancsleadót, és kilépett az utcára. A városka távoli végéből, ahol tűzijátékra gyülekezett a tömeg, gyenge kiáltások hallatszottak. Egy sárga röppentyű a magasba ívelt, aranyfénypermetté pukkadt szét, amely lefelé hullott és a semmibe veszett...

Crewe a plaza felé sétált. A Bolo ott magasodott, hatalmas, fekete árnyék a csillagfényes ég előtt. Crewe megállt előtte, és feltekintett a már meglazult zászlócskákra, az ágyúcsőből kifityegő, hervadt bokrétára.

– Kilenc-öt-négyes egység, tudja, miért vagyok itt? – kérdezte szelíden.

– Úgy számolom, hogy mint háborús gép a hasznosságom megszűnt – mondotta a barátian érdes hang.

– Úgy van – közölte Crewe. – Érzékeny műszerekkel ezer mérföldes körzetben ellenőriztem a területet. Nincs több élő ellenséges gép. Az volt az utolsó, amelyet megölt.

– Csak a kötelességét teljesítette – vélte a gép.

– Az én hibám volt – ismerte el Crewe. – Arra tervezték, hogy észlelje a mi parancskocsinkat, és becélozza. Amikor bekapcsoltam az adómat, működésbe lépett. Természetesen maga ezt érzékelte, és elindult, hogy szembeszálljon vele.

A gép csöndben volt.

– Még mindig megmenekülhet – szólt Crewe. – Ha most nekiindulna, és a dzsungel felé venné útját, évszázadok eltelhetnek, mire...

– Mire valaki más jön, hogy elvégezze, amit el kell végezni? Akkor inkább most haljak meg, egy barát kezétől.

– Isten vele, Bobby.

– Helyesbítés: kilenc-öt-négyes harci egység.

Crewe megnyomta a gombot. A sötétség érzése hatalmasodott el a gépen.

A tér sarkáról Crewe visszanézett. Kísérteties üdvözletként felemelte egyik kezét, azután elindult a poros úton, amely fehéren csillogott a kelő hold fényében.

Elek István fordítása