ÜZENET EGY IDEGENNEK

EGY

Dalton a műanyag tokba helyezett, megpörkölődött rajzot a területi kormányzó széles, frissen fényezett íróasztalára dobta. Az ott ülő férfi egy íróvesszővel megpiszkálta az iratot, mintha azt akarná látni, hogy maradt-e benne valamelyes élet. Testes kis emberke volt, széles, barna arcát, amelyet a hajszálvékony redők finom hálózata osztott apró mezőkre, mintha a legfinomabb minőségű, puha bőr borította volna.

– Nos, mi légyen ez?

Élénk, sürgető hangja volt, hang, amely tudtul adta, hogy temérdek helyre kell mennie, és temérdek dolga van. Előretolta ajkait, és tekintetét az íróasztalának támaszkodó magas férfira emelte. Dalton maga alá rántott egy széket, és leült.

– Ma korán zártam be az üzletet, kormányzó – mondotta – és kocsikáztam egyet a szabadban, Dropoffon és a „rumplin” túl. Csak éppen levegőzni akartam, úticélom nem volt. Vagy ötven mérföldnyire nyugatra felfogtam egy radarimpulzust. Erős volt és a bolygón kívülről jött nagy sebességgel.

A kormányzó összevonta szemöldökét.

– Múlt szerda, a Három bolygó űrkomp óta nem volt bolygón túli forgalom a kikötőben, Dalton. Alighanem tévedett. Azt hitte...

– Ez ugyan nem sokat törődött a kikötővel. A sivatag felé tartott, jó messzire a településektől.

– Honnan tudja?

– A nyomába eredtem. Meglátott, és kitérő manőverekkel próbálkozott, de már túlságosan közel volt a földhöz. Alaposan nekivágódott.

– Jóságos isten! Ember, hányan voltak a gépen? Mind elpusztult?

– Senki nem halt meg, kormányzó.

– Ha jól értettem, azt mondta...

– Csak a pilóta – folytatta Dalton. – Egy Hukk őrnaszád volt.

Egyszerre több arckifejezés libbent át a kormányzó mozgékony arcán; a kedélyes hitetlenkedést választotta közülük.

– Értem: maga ivott. Vagy esetleg így képzeli el a vaskos határvidéki humort.

– Ezt tőle vettem el. – Dalton a plasztikba bújtatott papiros felé biccentett, amelyen halványkék vonalakból álló, hurokszerű ábra látszott. – A sziget térképe. Kétéltű lévén, a Hukk nagyobb fontosságot tulajdonít szárazföld és víz találkozásának, mint mi: a partvonalon túl pontosan felmérik a talapzat lejtését, feltérképezik a tengerfenéket és minden számukra fontos adatot. Ennek ellenére elég könnyű felismerni a korvonalakat.

– Úgy?

– A piros körrel jelzett hely érdekelte. Körülbelül tíz mérföldnyivel előtte zuhant le.

– Mi az ördögöt keres egy Hukk ott kint? – kérdezte a kormányzó olyan hangon, amelyből minden lendület hiányzott.

– Az utolsó pillanatban még egyszer ellenőrizni akarta a leszállóhelyet.

– A leszállóhelyet? Milyen célból?

– Meglehet, helyesebb lett volna, ha hídfőállást mondok.

– Képtelenségeket beszél, Dalton! Hídfőállást?

– Semmi nagyszabású dolog. Éppen csak egy kis kommandó típusú hadművelet, mintegy száz fő, könnyű fegyverzet, kézi fegyverek, korlátozott célkitűzések...

– Mi ez, Dalton? – a kormányzó majd szétrobbant. – Mindössze hét esztendeje, hogy tönkrevertük a Hukkokat! Ezt ők jobban tudják annál, semhogy most bármibe is belekezdjenek!

Dalton megfordította a térképet. Hasábokba rendeződő, összetett írásjelekkel volt telefirkálva.

– Mit kezdjek ezzel a... ezzel a kínai mosodajegyzékkel? – csattant fel a kormányzó.

– Ez egy Hukk támadási parancsra vonatkozó eligazítás. Kézzel írt jegyzetek, talán a pilóta vetette papírra, a szolgálati szabályzat ellenére.

– Arra gondol, hogy a Hukkok elözönlést terveznek?

– Az előőrs mintegy kilenc óra múlva esedékes – közölte Dalton. – A főerő, mintegy ötezer ember, nehéz fegyverekkel, a bolygón kívül tartózkodik, arra vár, hogy lássa, miként mennek a dolgok.

– Ez fantasztikus! Az elözönlések nem így szoktak történni! Csak úgy a derült égből!

– Elvárná talán, hogy hivatalos meghívásra várjanak?

– Milyen... milyen alapon tesz úgy, mintha mindezt tudná?

– Ott áll mindez. A pilóta meglehetősen magas rangú felderítő tiszt volt. Az sem lehetetlen, hogy ő tervezte meg a hadműveletet.

A kormányzó méltatlankodó hangot hallatott, azután ajkát biggyesztve összevonta a szemöldökét.

– Ide figyeljen! Ha ez a fickó, akit maga elfogott, nem ad le jelentést...

– A jelentése pontosan az ütemterv szerint kiment.

– De hát maga azt mondta, a pilóta meghalt!

– Parancsnoki adóját felhasználtam arra, hogy leadjam az előre elkészített jelzést. Éppen csak egy parányi impulzus a Hukk LOS-frekvencián.

– Eltanácsolta őket innen?

Dalton a fejét rázta.

– Azt közöltem velük, hogy minden rendben. Már úton vannak ide, teljes lendülettel, élesített robbanófejekkel.

A kormányzó megragadta íróvesszőjét, és az asztalhoz vágta. Az nagyot ugrott, és csörömpölve a földre esett.

– Takarodjon innen, Dalton! Mit szórakozik velem? Ezért börtönbe csukathatnám. Ha azt képzeli, nincs más dolgom, mint hogy a társadalom egy elfajzott tagjának az őrült képzelgéseire figyeljek...

– Ha volna szíves kiküldeni valakit ellenőrzésre – vágott közbe Dalton –, a Hukk őrnaszádot pontosan ott találná, ahol hagytam.

A kormányzó nyitott szájjal ült, és Daltonra tapasztotta szemét.

– Maga meg van őrülve. Még ha talált is egy nyomorult hajót – amit nem hiszek –, hogyan tudhatná, mit lehet kiolvasni a macskakaparásukból?

– A Parancsnoki és Törzskari Iskolán tanultam keveset a Hukkról.

– A Par... – a kormányzó böffenve nevetett –, ó, persze, a Tengernagyi Hivatal minden második csütörtökön a turisták számára megnyitja a szigorúan titkos P. T. iskolát.

Két hétig odahagyta az ócskavasüzletét, hogy beállítson oda és magáévá tegye, ami egy képzett szakembernek kétévi tanulásába telik.

– Három év – mondotta Dalton. – És ez azelőtt volt, hogy hozzákezdtem az ócskavaskereskedéshez.

A kormányzó hirtelen elbizonytalanodott; miközben Daltont nézte, tekintete fel-le járt. – Azt akarja mondani, hogy maga... maga nyugalmazott tengernagy vagy efféle?

– Nem éppen tengernagy – közölte Dalton. – És nem éppen nyugalmazott.

– Hogyhogy?

– Felkértek, hogy mondjak le... a Hukk békeszerződés vitája idején.

A kormányzó előbb üres tekintettel nézte a másikat, azután megdöbbent.

– Maga csak nem... az a Dalton?

– Ha az lennék, elhinné, hogy ismerhetem a Hukk kézírást?

A kormányzó ültében kiegyenesedett, mintha karót nyelt volna.

– Ami azt illeti, nagyon jól emlékszem, hogy... – félbeszakította önmagát. – Dalton, ha megtudnák, hogy kicsoda, magának itt befellegzett! Grassrootsban nincs ember, aki betérne egy elítélt áruló kereskedésébe!

– A vád függelemsértés volt, kormányzó.

– Jól emlékszem, mekkora botrányt robbantott ki! Harcolt a békeszerződés ellen, mindenfelé beszédeket tartott, hogy aláássa az emberek bizalmát a Tengernagyi Hivatal iránt, amely éppen megmentette őket a Hukk hatalomátvételtől! Ö, nagyon jól emlékszem magára! Dalton, a kemény vonal embere! Arra készült, hogy a legyőzött ellenséget széttapossa a csizmasarkával! Egyike azoknak a katonából lett csőcselékbujtogatóknak!

– Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a Hukk erők kilenc órányira vannak Grass-rootstól.

– Eh, én... – a kormányzó elhallgatott, a székében fészkelődve. – Ember, biztos ebben? – A szája sarkából motyogta ezeket a szavakat, mintha megpróbálná elkerülni, hogy meghallja őket.

Dalton bólintott.

– Rendben van – szólt a kormányzó, és a képernyő után nyúlt. – Természetesen ellenőriztetni fogom, de addig is elfogadom a történetét. Értesítem a főparancsnokságot Croanie-ban. Ha úgy van, ahogy maga mondja, akkor ez a békeszerződés súlyos megsértése...

– Mit tehet Croanie? A hivatalos „szeresd az ellenségedet”-vonal megköti a kezüket. Ha nyilvánosan elismernék a békeszerződés megszegését, ezzel hitelét vesztené a puha vonalat hirdető egész párt, beleértve a Tengernagyi Hivatal aranygallérosainak egy részét és a közeledő választások főbb jelöltjeinek felét. Ezek nem fognak megmozdulni, még akkor sem, ha volna mivel, és még idejében ideérhetnének.

– Mit akar mondani ezzel?

– Nekünk kell megállítani őket, kormányzó.

– Nekünk? Megállítani a kiképzett katonák fegyveres erejét? Ez a Tengernagyi Hivatal feladata, Dalton!

– Lehet, de a mi bolygónkról van szó. Vannak lőfegyvereink és embereink, akik értik a kezelésüket.

– Az ilyen dolgok elintézésének más módjai is vannak, Dalton, mint a fegyveres erő! Néhány szó megfelelő helyen...

– A Hukk nem beszél, hanem cselekszik. Hét évvel ezelőtt megpróbálták, de nem sikerült. Most egy új gyaloggal léptek a sakktáblán, és mi következünk lépésre.

– Nos, tegyük fel, hogy a sivatagban földre szállítanak egy kis csapatot. Talán valamilyen tudományos feladat elvégzése céljából jönnek, talán nem is veszik észre, hogy ez lakott világ. Végül is a telepesek száma itt még a félmilliót sem éri el...

Dalton elmosolyodott.

– Maga ezt elhiszi, kormányzó?

– Nem, a fene egye meg! De lehetne így is!

– A szavakkal játszik, Marston. A Hukk nem vesztegeti beszédre az idejét.

– Szóval maga arra gondol, hogy... hogy szembeszegüljünk velük?

– Fenét! – horkant fel Dalton. – Száz milicistát akarok, aki tud a fegyverrel bánni. A helyi arzenálban levő sugárvetők megfelelnek. Elfoglaljuk a helyeinket, és várjuk, hogy földre ereszkedjenek.

– Úgy érti, lesből támadni rájuk?

– Igy is mondhatja – felelte közömbösen Dalton.

– Nos... – a kormányzó komoran nézett – felhívhatom rá a tanács figyelmét, hogy e kihívó és törvénytelen cselekedet mivoltára való tekintettel...

– Úgy van – szakította félbe a beszédet Dalton. – A szállításról én gondoskodom. Az udvaromon van egy öreg ércszállító vontató, az megfelel erre a célra. Később majd törvényesítheti. Most rögtön egy felhatalmazásra van szükségem, hogy megtekinthetem a fegyverraktárt.

– Jól van...

Szemöldökét összevonva a kormányzó pár szót mondott a diktográfba, kikapta a gép száján kikandikáló papírlapot, az íróvessző egyetlen suhintásával aláírta.

– Riassza az embereket, jelentkezzenek a fegyverraktárnál huszonkettő nulla nulla órakor – rendelkezett Dalton, miközben eltette a cédulát. – Tábori egyenruhában, indulásra készen.

– Aztán nehogy a fejébe szálljon a dicsőség, Dalton! – vakkantotta a kormányzó. – Amiről beszéltünk, nem hivatalos; ami engem illet, maga továbbra sem egyéb, mint a helybeli ócskavaskereskedő.

– Ha már foglalkozik a dologgal, jobban tenné, ha kinevezne a milícia hadnagyának, kormányzó. Elkel egy jogász a bandában.

– Meglehetős lecsúszás egy volt parancsnok részére, nem gondolja? – vélekedett Marston, ajkát kissé megemelve. – Azt hiszem, ezt kihagyjuk. Jobban teszi, ha nyugodtan ül a fenekén, amíg a Tanács nem intézkedik.

– Huszonkettő nulla nulla, kormányzó – emlékeztette Dalton. – Igy rendben lesz. És mondja meg nekik, hogy fogyasszanak el egy jó vacsorát. Meglehet, sokára kerül majd sor a reggelire.