TIZENÖT

Hy Goldblatt az ötvennyolcadik napon végignézett William Baileyn, és eltúlzott csodálkozással rázta a fejét.

– Ha nem a saját szememmel láttam volna mindent, el sem hinném, hogy ugyanaz az ember vagy.

Bailey jobbra-balra fordult a falitükör előtt. Tett néhány lépést, észrevette, önkéntelenül is milyen kecsesen mozog, elegánsan tartja magát, önkéntelenül is arrogánsan emeli a fejét.

– Így jó lesz, Hy – mondta –, és mindent köszönök.

– Most meg hova akarsz menni? Maradhatnál, hogy segíts a tornateremben. Nézd, szükségem volna egy segédre...

– Sürgős üzleti ügyek – mondta Bailey. – Mondd, mit tudsz az Apolló klubról?

Goldblatt a szemöldökét ráncolta.

– Egyszer voltam ott, egy osztályközi mérkőzésen léptem szőnyegre. Ócska. Csicsás hely, csicsás emberek. Nem szívesen dolgoznál ott.

– De talán szívesen lennék tag. Goldblatt rámeredt.

– Komolyan azt hiszed, hogy bekerülhetnél, a hamis címkéddel meg mindennel?

Bailey megfordult, és fennhéjázó pillantást vetett az edzőre.

– Kétségbe mered vonni? – kérdezte jeges hangon. Goldblatt megmerevedett, aztán Bailey gúnyos mosolyára válaszul elvigyorodott.

– A végén még sikerül – mondta.