VÁRAKOZÓK

EGY

Az öregember abban a pillanatban esett össze, amikor az illemhelyről visszatérő Farn Hestler motociklije a Sorban elfoglalt helye mellett haladt el. Hestler fékezett, és lebámult az eltorzult arcra; a felpuhult, fakó maszk közepén a száj úgy rángatódzott, mintha ki akarna szakadni a haldokló testből. Leugrott a járműről, és az áldozat fölé hajolt, de akármilyen fürgén reagált, egy girhes nőnek, aki gyökerekre emlékeztető, bütykös ujjaival már az aggastyán csontos vállát markolászta, mégis sikerült megelőznie.

– Az én nevemet adja meg nekik! Millicent Dredgewicke Klunt...! – rikácsolta bele a kifejezéstelen arcba. – Ha tudná, mi mindenen mentem keresztül! Hogy mennyire rászolgáltam a segítségre... !

Hestler lábfejének gyakorlott mozdulatától félretántorodott. A férfi a helyébe térdelt az öreg mellé, hogy megtámassza a fejét.

– Micsoda dögkeselyű! – nyilvánította ki a véleményét. – Így rárontani a szerencsétlenre... De majd én a gondjaimba veszlek... Pont mikor már ilyen közel jutottál a Sor elejéhez... Lefogadom, hogy tudnál mit mesélni, naná, egy ilyen régi motoros... Nem, mint ezek a... hm... mitugrászok – mormogta, még idejében elharapva a trágár kifejezést. – A fenébe is, az ilyen pillanatokban az embernek mégiscsak kijár egy kis tisztelet...

– Csak az idődet vesztegeted, haver – szólt egy zsíros hang. Hestler felnézett, és Hússzal Mögötte vízilószerű ábrázatával találta magát szemközt. – Már bekrepált a vén trotli.

Hestler megrázta a testet.

– Az Argall Y. Hestler nevet mondja be! – ordította a halott fülébe. – A, er, gé, a, el, el...

– Oszolni! – hasított a lármába egy sorrendőr harsány hangja. – Maga ott, lépjen hátra! – kiáltotta, hegyes ösztökéjével adva nyomatékot a parancsnak. Hestler kelletlenül fölkászálódott, de a tekintetét nem vette le a lassan megereszkedő, viaszsárga arcról, amelyre rémült döbbenet ült ki.

– Hullarabló! – acsargott rá a girhes nő. – Sorrendbontó! – vágta a képébe a kimondhatatlan szót.

Hestler elkeseredett mentegetőzésbe kezdett.

– Nem magamra gondoltam! Argall a fiam, aki önhibáján kívül...

– Kuss legyen mindenkinek! – förmedt rá a zsaru, és hüvelykujjával a halott felé bökött. – Végrendelkezett az ipse?

– Igen, igen! – kiabálta a girhes nö. – Aszonta, „Millicent Dredgewicke Kluntra hagyom”! Betűzzem? Em,i, el...

– Hazudik! – vágott közbe Hestler. – Történetesen hallottam, amint kimondja az Argall Hestler nevet... igazam van, uram? – fordult bizakodó pillantással egy petyhüdt állú ifjonchoz, aki a holttestre meredt.

A fiú nyelt egyet.

– Nem tudott az kinyögni egy rohadt szót se – válaszolta Hestler arcába bámulva, és kiköpött, alig hibázva el a másik cipőjét a nyálcsomóval.

– Tehát végrendelet nélkül hunyt el – nyilatkoztatta ki a zsaru, és valamit följegyzett a könyvébe. Intésére odamasírozott az eltakarító brigád, targoncára emelte a tetemet, letakarta, majd távozott vele.

– Zárkózzunk, emberek! – adta ki az utasítást a sorrendőr.

– Még hogy végrendelet nélkül – dünnyögte valaki. – Rossz duma!

– Szégyen és gyalázat! A helye meg visszaszáll az államra. A francba is, kinek jó az? – vette át a szót egy kövér férfi, beszéd közben végighordozva tekintetét a többieken. – Nekünk ilyenkor inkább össze kéne tartani, nem? Jó előre kigondolni valami méltányos tervet, és megállapodni abban, hogy...

– Hé! – szólt közbe a petyhüdt állú. – Az összeesküvés lenne!

– Nem akarnék én javasolni semmi törvénytelent...

A kövér visszakotródott a Sorban elfoglalt helyére. Hallgatólagos közmegegyezéssel oszlani kezdett a szerény csődület, ki-ki begyakorolt lábmunkával csusszant az őt megillető résbe. Hestler vállat vont, visszaült a motociklijére, és hátában érezve az irigy pillantásokat, elpöfögött. Megszokott alakok mellett haladt el. Némelyek álltak, mások vitorlavászon kempingszéken kuporogtak, napernyő alatt vagy éppenséggel egy-egy magas és szögletes, emitt elnyűtt, amott egyenesen pazar kivitelű nejlon sorsátor árnyékában, amely a várakozók közül csak keveseknek jutott ki. Hestler egyike volt a szerencsés tulajdonosoknak; ő aztán sohasem tartozott a csóró Ácsorgók közé, hogy a tolakodó tekinteteknek és a nap hevének kiszolgáltatva legyen kénytelen a Sorban izzadni.

Derült volt a délután. Napfényben fürdött a végtelen betonfeljáró, rajta – a lapály egy láthatatlan pontjából kiindulva – ott kígyózott a Sor. A másik irányban már nem is olyan messze, s nap mint nap egyre közelebb meredezett a fehér fal, amelynek ürességét csupán az Ablak – a Sor végpontja – törte meg.

A sorsátorhoz közeledvén a férfi lassítani kezdett; kiszáradt a szája, mikor észrevette, hogy már csak egy ugrásra van a Sor eleje – mindössze egy, két, három, négy helynyire tőle. Egek! Az elmúlt tizenkét órában tehát hat ember végzett – ilyenre még nem volt példa. Ez azt jelentette – a gondolattól Hestlernek elakadt a lélegzete –, hogy akár már az adott turnusban elérheti az Ablakot. Egy pillanatra ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy menekülőre fogja a dolgot – helyet cseréljen Eggyel Mögöttével, aztán Kettővel Mögöttével, addig iparkodva hátrafelé, mígnem biztos távolban tudhatja magát, és átgondolhatja az egészet, felkészülhet a...

– Hé, Farn! – Az egyszer egy méter alapterületű, csaknem két méter magas, nejlon falú sorsátor függönyszárnyai közül Galpert – az unokaöccse, egyben helyettese – dugta ki a fejét. – Képzeld, míg elvoltál, egy hellyel előbbre jutottunk!

Hestler összecsukta a motociklit, és nekitámasztotta a viharvert ponyvának. Megvárta, míg Galpert teste hiánytalanul napvilágra kerül, hogy azután lopva félrerángassa a függönyszárnyakat a bejárat elől. Valahányszor ő a mindenkori egészségügyi pihenőjét élvezte az illemhelyen, és félóra hosszat a kuzin tartotta a frontot, a sátorban mindig áporodottá vált a levegő.

– Vagyis közeledünk! – folytatta Galpert izgatottan, miközben visszaadta neki a vaskazettát az iratokkal. – Van egy olyan érzésem, hogy...

Elhallgatott, mert pár hellyel hátrébb hirtelen szóváltás támadt. Egy fénytelen hajú, gülüszemű emberke igyekezett Hárommal Mögötte és Öttel Mögötte közé a Sorba visszafurakodni.

– Te, az ott nem Néggyel Mögötted? – kérdezte Hestler.

– De hát értse már meg – nyöszörögte az alacsony kis fickó –, hogy váratlanul szólított a természet! Kénytelen voltam engedelmeskedni... – Fáradt tekintetét a harsány ingben és napszemüvegben feszítő, nagydarab Öttel Mögötte durva arcvonásaira szegezte. – Hisz megígérte, hogy vigyáz a helyemre...

– Hát az egészségügyi pihenőt meg mi a szarnak találták ki, he? Na húzz innét, tetűláda!

A tömeg már kórusban dörögte a gülüszemű felé, hogy „Rendre, rendre, rendbontó! Rendre, rendre...”

Kezét a fülére szorítva, az emberke hátrálni kezdett. Ahogy mind többen csatlakoztak az ordenáré gajdoláshoz, az úgy vált egyre fülsiketítőbbé.

– De hát az az én helyem! – jajveszékelte a kitaszított. – Az apám hagyta rám, mielőtt meghalt, maguk mind emlékezhetnek rá... ! – Hangját elnyelte a ricsaj.

– Úgy kellett neki – állapította meg a kántálástól összezavarodott Galpert. – Aki annyira se becsüli az örökségét, hogy képes csak úgy elhagyni...

Együtt figyelték, amint a tenyerét le sem véve a füléről, az egykori Néggyel Mögötte végül megfutamodik.

Miután az unokaöccse elmotociklizett, Hestler még vagy tíz percig folytatta a szellőztetést. Közben mozdulatlan arccal, összefont karral rostokolt a sorsátor előtt, és Eggyel Előtte hátába bámult. Az apja sokat mesélt neki Eggyel Előttéről azokból az időkből, mikor zöldfülű ifjoncként még mindketten valahol a Sor vége felé tanyáztak. Hestler úgy vette ki, hogy a férfi afféle mókamester lehetett akkoriban: egyre-másra tréfás ajánlatokkal bombázta a közelében Sort álló nőket, miszerint bizonyos ellenszolgáltatások lejében hajlandó lenne helyet cserélni velük. Mostanság kevés jelét adta ilyesminek: kedvetlen öreglegény lett belőle, aki a repedezett bőrcipőjében csak keservesen tudta tartani magát a Sorban. „Mázlista vagyok”, gondolta Hestler. Amikor az öreget szélütés érte, ő vette át a helyét, huszonegyezer-kettőszázkilencvennégy helyet ugorva előre. Kevés fiatalnak jutott ki ekkora szerencse. Különben az idő tájt már nem is volt annyira fiatal. Alaposan kivette a részét a Sorban állásból; senki sem mondhatta róla, hogy csak úgy az ölébe pottyant a lehetőség.

Most meg akár néhány óra alatt a Sor elejére érhet. Megérintette a vaskazettát, amely apja iratait zárta magába – meg persze a sajátjait és Clusteréit, és a kölykökéit, az összeset. Ha minden jól megy, ő pár óra múltán elégedetten visszavonulhat, hadd csinálják a kölykök tovább, ki-ki a saját helyén a Sorban. Lépjenek csak az apjuk nyomdokaiba, hátha nekik is sikerül már a negyvenötödik életévük betöltése előtt végezni!

A sorsátorban fülledt és forró volt a levegő. Hestler kibújt a zakójából, és összekucorodott a függőszékben – talán nem az elképzelhető legkényelmesebb testhelyzetben, mindenesetre maradéktalanul eleget téve a Sorrendszabályzat vonatkozó rendelkezésének, miszerint legalább az egyik láb mindenkor a talajon, a fej pedig derékmagasság fölött legyen. Hestlernek eszébe jutott egy évekkel azelőtti eset, amikor valami sorsátortalan, szegény ördög elaludt álltában. Ahogy lehunyt szemmel, megrogyott térddel strázsálta a helyét, apródonként guggoló helyzetbe ereszkedett a leste. Ilyenkor csigalassúsággal mindig fölegyenesedett, pislogott egyet, és már aludt is tovább. Hestler és a többiek vagy egy óra hosszat figyelték ezt a szakadatlan süllyedést és emelkedést, mígnem a férfi feje egyszer csak derékmagasság alá bukott. Akkor kilökdösték a Sorból, és egy pillanat alatt felzárkóztak. Ó, azok évek! Nem úgy, mint mostanság, egyre közelebb a Sor elejéhez. Nincs többé helye a durva tréfálkozásnak, ahhoz túlságosan sok forog kockán.

Közvetlenül szürkület előtt meglódult a Sor. Már csak hárman vannak előtte! Hestler szíve vadul zakatolt.

Már leszállt az este, mikor meghallotta a suttogást.

– Néggyel Előttem!

Hestler megrándult, és egyből visszatért az ébersége. Hunyorogva próbált rájönni, hogy csak álmodta-e, vagy tényleg érzékelte a sürgető hangot.

– Néggyel Előttem! – sustorogta ismét az idegen. Hestler szétrántotta az ajtóponyvát. Nem látott senkit odakint, ezért visszahúzta a fejét. Azután a sátor hátfalán vágott szellőzőnyílásban megpillantotta a Néggyel Mögötte sápadt, elgyötört arcából kidülledő szempárt.

– Segítenie kell! – szólalt meg az emberke.

– Maga látta, mi történt. Tanúsíthatja, hogy rászedtek...

– Hé, mit művel itt a Soron kívül? – szakította félbe Hestler. – Tudom, hogy szolgálatban van. Miért nem foglal magának új helyet?

– Én... képtelen vagyok ebbe belenyugodni – válaszolta Néggyel Mögötte megtört hangon. – A feleségem, a gyermekeim... Mindannyian számítanak rám.

– Erre előbb kellett volna gondolnia.

– Esküszöm, hogy nem tehettem róla! Annyira hirtelen jött! Aztán...

– Elveszítette a helyét. Semmit sem tehetek.

– Ha most elölről kell kezdenem... A hetvenen is túl leszek, mire az Ablakot elérem!

– Semmi közöm hozzá.

– De ha jelentené a sorrendőrségen, hogy mi történt... Ha elmagyarázná nekik, hogy itt egy rendkívüli eset forog fenn...

– Megőrült?! Hogy tehetnék ilyet?!

– De hát maga... Mindig olyan jóravaló embernek néztem...

– Jobb, ha most elmegy. És ha valaki észreveszi, hogy magával csevegek?!

– Muszáj volt idejönnöm! A nevét ugyan nem tudom, de hát mégiscsak kilenc éve állunk a Sorban négy helynyire egymástól...

– Tűnjön innét, vagy sorrendőrt hívok!

Miután Néggyel Mögötte távozott, Hestler próbált ismét elvackolódni, de nem volt könnyű dolga. Egy légy körözött a ponyvafalak közt, és az éjszaka is egyre fullasztóbb lett. Aztán újból megmozdult a Sor, és a férfi kénytelen volt előbújni, hogy odébb görgesse a sátrat. Már csak két térköznyit kell haladnia! Annyira erőt vett rajta az izgatottság, hogy a gyomra is felfordult tőle. Még két lépés előre, és az Ablaknál lesz. Kinyitja a vaskazettát, és szép komótosan, egyesével, szabályszerű rendben benyújtja az iratait. Hirtelen pánik fogta el, hogy valahol a leszármazási vonal mentén az egyik felmenője esetleg elszúrt valamit – mondjuk elmulasztotta egy irat aláírását, megfeledkezett valami közjegyzői pecsétnek vagy egy okirati tanú kézjegyének a beszerzéséről. De hát csak nem követtek el ekkora ostobaságot! Egy ilyen hiba miatt kipenderítenék a Sorból, elveszítené a helyét, visszakerülne a legvégére...

Igyekezett kiverni a fejéből a morbid gondolatot. Egyszerűen ideges, és kész. Ki ne lenne az? A mostani éjszaka után az egész élete megváltozik majd, a Sorban állásnak vége. Lesz ideje – töméntelen ideje mindazon dolgokra, amelyekről hosszú évekig még csak nem is álmodhatott...

A közvetlen közelben kiáltás harsant. Kikászálódott a sorsátorból, és azt látta, hogy Kettővel Előtte, vakító fehér fényben állva a Sor elején, az öklét rázza az Ablaktól keretezett, valami zöld szemellenző alatt apró fekete bajusszal ékes arc előtt.

– Idióta! Tökfej! Féleszű! – ordította Kettővel Előtte. – Hogy érti azt, hogy vigyem haza, és a feleségemmel írassam rá a második keresztnevét is?!

Két tagbaszakadt sorrendőr bukkant fel mellette, eltorzult arcába világítottak a zseblámpájukkal, karon ragadták, és elvonszolták. Hestler reszketve tolta előre görgőin a sorsátrat. Már csak egyetlenegy ember választja el az Ablaktól, ő lesz a következő. Az égvilágon semmi oka idegeskedni; jóllehet eddig úgy haladt a Sor, mint az olajozott istennyila, még órákba telhet, mire az előtte lévő ember végez. Rengeteg ideje lesz megnyugodni, lecsillapítani az idegeit, felkészülni a kérdésekre...

– Nem értem, uram – mondta Eggyel Előtte cérnahangon az Ablak mögött lapító, apró fekete bajusznak. – Minden iratom rendben van, megesküszöm...

– Ön személyesen közölte, hogy elhunyt az apja – hangzott Fekete Bajusz halk, közönyös felelete. – Amiből következik, hogy önnek ismételten be kell majd nyújtania az 56839847565342-B jelű nyomtatványt hat példányban, az orvos és a Települési Rendőrség hátiratával ellátva, továbbá lemondó nyilatkozatokat beszereznie az A, B és C hatóságtól, és így tovább. Mindent szépen megtalál a Szabályzatban.

– De hát... de hát csak két órája, hogy meghalt! Engem is csak az imént értesítettek...

– Két órája vagy két éve, teljesen mindegy. Halott, és kész.

– De akkor elveszítem a helyemet a Sorban! Ha nem említem...

– Akkor most nem tudnék róla. Viszont ön, igen helyesen, a tudomásomra hozta.

– És nem tudna úgy tenni, mintha nem mondtam volna semmit? Mintha a futár nem ért volna utol?

– Tehát arra kér, hogy csaljak?

– Nem... Dehogy... – Eggyel Előtte megfordult, és érvénytelennek nyilvánított irataival a markában eloldalgott. Hestlernek mintha gombóc nőtt volna a torkában.

– Következő! – szólt ki Fekete Bajusz.