A DÖGVÉSZ

EGY

A férfi húsz láb távolságból nézett szembe a szörnnyel.

A kincstári öltözékű, szürke hajú, zömök termetű, a Koka Nine-nak nevezett világ hatalmas napjától lebarnult Dr. Reed Nolant aligha ismerték volna meg volt munkatársai, akikkel az egyetemen együtt töltötte életének korábbi évtizedeit.

Az előtte álló teremtmény még kevésbé tűnt volna ismerősnek. Súlyos volt, mint egy orrszarvú, agyaras-karmos, mint egy varacskos disznó, pettyes irhájú, vékony, furcsán ízelt lábakkal. Az agyaras lehajtotta a fejét, és a gyepet kapálta a patáival.

– Nos jó. Császár – szólt Nolan derűsen –, idén korán jöttél. Ez nagyszerű; bőséges gyomtermést tettem félre neked. Gondolom, nemsokára itt lesz a nyáj is...

Leszakított egy vadon növő bőrnövényszárat, lehántotta róla a szívós héjat, és a nedvdús növénybelet odakínálta az állatnak. A bennszülött mindenevő előreporoszkált, és elfogadta, amit feléje nyújtottak, közben ugyanazzal a béketűréssel nézte az embert, mint minden más nem ehető anyagot.

Három esztendeje, amikor először találkoztak, a dombokról alázúduló agyarashorda megjelenése néhány rossz percet szerzett Nolannak. A hatalmas állatok körülszaglászták a sarkát, amint az egyetlen rendelkezésre álló menedéken csücsült: egy satnya fán, amelyről a szörny, ha akarja, könnyűszerrel leszedhette volna. Azután a horda továbbvonult. Nolan most már tapasztaltabb volt, és nagyra becsülte az állatokat azért az alaposságért, meg azért a lelkiismeretes gondosságért, amellyel minden érintkezést elkerültek a földi eredetű idegen veteményekkel. Mint önfenntartó kultivátorok, gyomszedő gépek és műtrágyaszórók az agyarasok kevés kívánnivalót hagytak maguk után.

Nolan csuklóján a kommunikátor halkan felberregett.

– Reed, hajó van a lagúnában – közölte egy meglehetősen izgatott női hang. – Egész nagy hajó. Szerinted ki lehet az?

– A mi lagúnánkban, Annette? Nem értem. A felső legelőn vagyok, az Északi-gerincen túl. Felhajtok a gerincre, és megnézem. Egyébként itt van a Császár; egy hét múlva megérkezik a nyáj is.

Nolan felszállt puha kerekű terepjárójára, és addig gurult vele felfelé, amíg egy olyan pontra nem ért, ahonnan széles kilátás nyílt a zöldellő szántóföldekre és a fiatal gyümölcsöskertekre, amint aláereszkednek az egy mérföldnyire levő partvonalig, és azon túl a szigetekkel pettyezett tengerre. A hajó néhány száz yardnyira volt a parttól, szemlátomást a felé a kikötői rakpart felé tartott, amelyet Nolan a múlt hónapban fejezett be. Nagy, széles, szürkére festett hajó volt, esetlennek, de erőteljesnek látszott, mélyen feküdt a vízben. Annette hallotta, amint a meglepetéstől felmordul.

– Lehet, hogy rákerültünk a turistaútvonalra. Ne törődj vele, kislány. Nehogy eszedbe jusson sürgősen szendvicseket készíteni. Talán valamilyen hivatalos szemle. Más senki sem jut eszembe, akit érdekelhetne a tanyánk.

– Mit keresnek ezek ilyen messze, ezerkétszáz mérföldnyire Toe-holdtól? Az Iroda eddig sohasem méltatott figyelemre bennünket...

– És ezért hálásak is vagyunk neki. Sose bánd; úton vagyok lefelé. Meglehet, jólesik majd három év után idegenekkel szót váltani.

Tizenöt perces út volt a magasból le a szántóföldeket határoló sövények vonaláig. A nemesített gardénia illata megédesítette a levegőt. Bármilyen gyönyörűek voltak is ezek a virágok, Nolan nem fényűzésből honosította meg őket: felfedezte, hogy illatuk elrettenti az agyarasokat. A sövényrendszert Nolan úgy telepítette, hogy irányítsa a nagy állatok idényhez kötött vándorlását – a tülekedés jobb szó rá. állapította meg magában Nolan –, amint téli magaslataikról lefelé özönlenek, hogy a part menti hagyományos mezőiken legeljenek – azokon a mezőkön, amelyek most intenzív művelés alatt állnak. Nolan önmagának bevallotta, hogy valószínűleg a nyájaknak köszönheti a puszta életben maradás és a sikeres gazdálkodás közötti különbséget.

Nolan tizenkét éves fia, Timmy, a ház feletti ösvényen várta apját. Nolan megállt, hogy a fiú beugorhasson.

– Kikötnek a mólónál, apa – szólt izgatottan a fiú. – Mit gondolsz, kik ezek?

– Talán néhány kiránduló bürokrata, Timmy. Népszámlálás vagy valami hasonló.

Már emberek voltak a mólon, a köteleket erősítették meg. Felzúgott egy turbina hangja. Egy élénksárga színű, hernyótalpas jármű gurult le a pallóhídon.

Annette, egy kis barna teremtés, kilépett a házból, hogy csatlakozzék férjéhez és fiához.

– Szörnyen elfoglaltnak látszanak – szólt, a partra nézve. – Reed, nem lehet, hogy rendeltél valamilyen felszerelést, amiről nem tudok...?

– Semmit sem rendeltem. Gyanítom, hogy valaki navigációs hibát követett el.

– Oda nézz, apa! – kiáltott Timmy a hajóra mutatva.

Egy fedélzeti daru lánca ereszkedett le egy nyitott hombártetőn át, és kiemelt onnan egy megrakott palettát, átlendítette a hajó oldala felett és lerakta a rakpartra. Egy villás targonca felkapta a palettát, elindult vele és végigment a mólón, azután kigördült a füves partra, párhuzamos, mély keréknyomokat vágva a pázsitba.

– Apa, az egész tavaszt azzal töltöttük, hogy füvesítsük a partot...

– Annyi baj legyen, Timmy, majd rendbe hozzuk. Ti ketten maradjatok itt – fordult Nolan Annette-hez. – Lemegyek és megnézem, mit művelnek.

– Nem akarsz előbb megmosakodni, Reed? Ezek azt hiszik majd, hogy a béresünk vagy.

– Bár lenne béresünk – mondotta Nolan, és a kikötő felé indult.

A dombtetőről, ahová a házát építette, az út lucfenyőszerű, de kék tűlevelű fák sűrű csoportjai között vezetett lefelé. Errefelé honos és a sárga különböző árnyalataiban pompázó vadvirágok pazar bőségben borították a földet; egy folyó vize zubogott lefelé az aranyló moszattal borított sziklák között. A földi madarak, amelyeket Nolan szabadon engedett – és naponta táplált –, elszaporodtak: csúfolódó rigók, vörösbegyek és papagájok csicseregtek és csiripeltek otthonosan az erdő idegen árnyékában. Jövőre vásárolhat majd néhány tucat fenyő- és cédruscsemetét, hogy tovább bővítse az itteni fafajtákat, miután ebben az esztendőben a termés első ízben ígér csinos nyereséget...

Amikor Nolan kilépett a fák sűrűjéből, az imént látott jármű fürgén zakatolt feléje a füves térségen át. Aztán megállt, és egy testes batyu bukfencezett le róla a földre. A gép újra elindult, és ötvenlábnyira az elsőtől egy második csomagot dobott le. Folytatta az útját, szabályos térközökben elhelyezve egy-egy rakományt a tágas gyepszőnyegen. Nolan átvágott a jármű felé, és akkor érkezett oda, amikor az éppen újra megállt. Két ember nézett le rá, láthatólag merőben érdektelenül, egy fiatalabb, gyér kefehajú és egy középkorú kopasz, mindkettő rossz szabású, de újnak látszó kezeslábasba öltözve.

– Hagyják abba, cimborák – szólt nekik Nolan. – Valami tévedés van a dologban. Ez a szállítmány nem ide tartozik.

A két ember egymásra nézett. Az idősebbik közülük megfordult, és hányaveti módon köpött egyet Nolan feje felett. A jármű továbbindult.

Nolan a hozzá legközelebb lévő csomaghoz lépett. Műanyag göngyöleg volt, nagyjából kocka formájú, egy-egy oldala két láb. Az oldalán a következő stencilezett felirat állt:

SZÁLLÁS, SZEMÉLYZETI (FÉRFI) cat 567/09/a10

CAP 20. APSC. CL II.

Nolan továbbment a mólóra, amelyről szünet nélkül gördültek le a járművek, némelyek emberekkel, mások felszereléssel megrakva. A turbinák robaja megtöltötte a levegőt, az elégett szénhidrogének fanyar bűzével együtt. A zűrzavar közepette egy alacsony, vékony ember állt ott vezetőhelyettesi kezeslábasban, irattartóval a kezében. Szúrós tekintettel nézte Nolant, amint közeledett.

– Hallja-e – csattant fel –, mit keres maga itt, cimbora? Hová tartozik és mi az egységszáma? – Gyorsan átlapozta a papírokat az irattartón, mintha ott találhatná meg kérdésére a választ.

– Ugyanezt akartam én is kérdezni magától – felelte szelíden Nolan. – Márminthogy mit keres maga itt? Attól tartok, hogy nem ide akart jönni. Ez...

Nem vagyok kíváncsi a pimaszkodására! Álljon oda félre, rögtön jövök. – A kis ember hátat fordított Nolannak.

– Hol találom a vezetőt? – kérdezte Nolan. A másik mintha meg se hallotta volna. Nolan a hajó felé indult; az emberke utána kiáltott, de ő továbbment.

A mólón egy bosszúsnak látszó, keskeny, sápadt arcú fickó tetőtől talpig végigmérte.

– A vezetőt? – visszhangozta Nolan kérdését. – Mit törődik vele! Menjen vissza a bajtársai közé.

– Én nem tartozom egyik egységhez sem – magyarázta Nolan türelmesen. – Én...

– Ne vitatkozzon velem! – csattant fel a fickó, és intett egy nagyobb termetű embernek, aki a villás targonca műveleteit ellenőrizte. – Grotz, vegye fel a számát. – Ezzel elfordult.

– Rendben van. Adja meg a számát – szólt fáradt hangon Grotz.

– Egy – mondta Nolan.

– Egy mi? Egy-tíz?

– Maga mondta.

– Helyes. – Grotz feljegyezte. – Már keresik magát, egy-tízes. Jobban teszi, ha a dolgára megy, mielőtt a farkára lépnék.

– Azt hiszem, ezt kell tennem – mondotta Nolan, és elhagyta a mólót.