TIZENEGY

– Van, valami baj van? – kérdezte Mirla, s mosolya aggodalmas arckifejezésre váltott.

– Nem, semmi – felelte Vanderguerre. Hallucináció! És mégis valódi, olyan valódi, amilyen az élet mindig is volt...

Mirla a férfi karjára tette a kezét, a szemébe nézett.

– Olyan hirtelen megálltál, és... aggodalmasnak tűnsz.

– Mirla... valami furcsa dolog történt. – Vanderguerre tekintete az út melletti padra tévedt. Odavezette a nőt, és leereszkedett. Szíve erősen, egyenletesen vert.

– Mi volt az, Van?

– Egy álom? Vagy... maga az álom?

– Meséld el nekem!

Vanderguerre megtette.

– Ott voltam – fejezte be. – Csak egy szempillantással ezelőtt. És most... itt vagyok.

– Furcsa álom, Van. De végül is csak egy álom. Ez pedig valóság.

– Tényleg az, Mirla? A tanulással töltött sok év is álom volt? Még mindig tudom, hogy a kilences típus hogyan kapcsolódhat össze egy huszonöt dekás reaktív tömeggel. Ismerem a matematikát... a hűtőfolyadék szagát, amikor a képernyőn a vonal betör a magas G alá –, azoknak az embereknek a nevét, akik az első nyomokat hagyták a Plútón, az első társaságot, amelyik a Ceresen landolt, és...

– Van, csak egy álom volt! Te álmodtad ezeket a dolgokat...

– Hányadika van ma? – vágott közbe a férfi.

– Május elseje.

– Kettő, nulla, nulla, hét, május elseje. Az a dátum, amikor az első Mars-állomás főépülete felrobbant, és a kezelőszemélyzet tizenkét technikusa odaveszett. Egyikük Mayfield, az agronómus! Nem volt a kezemben semmilyen újság, Mirla – ugrott talpra hirtelen Vanderguerre. – Tudod, mi van. Egész éjszaka csak sétáltunk.

– Úgy érted... úgy gondolod...

– Szerezzünk egy újságot! Most már bármikor lehozhatják a hírt!

Felfelé mentek az úton, keresztül a parkon, végigsiettek egy üres utcán, és tíz perc múlva egy gyorsétterem nyitott ajtaján keresztül a televízió kiharsogta:

„...most érkezett a Bellerophon reléállomáson keresztül. A halottak között van Mark Spencer ezredes, a marsi bázis parancsnoka...”

– Tévedés – jegyezte meg Vanderguerre. – Megsérült ugyan, de felépült.

„...dr. Gregor Mayfield, aki a sivatag ökológiájának kutatásában szerzett magának hírnevet...”

– Mayfield! – kapkodott levegő után Mirla. – Van, te tudtad ezt!

– Igen – hallatszott Vanderguerre színtelenné vált hangja. – Anyag hiányában a világűr nem létezik. Az idő az űr funkciója, az a közeg, amelyben az események történnek. Ha nincs világűr, nem lehet mozgás és idő sem. Valamennyi idő eggyé válik. Lehetek ott... vagy itt...

– Van – csimpaszkodott a férfi karjába Mirla –. megrémítesz! Mit jelent ez?

– Vissza kell mennem.

– Vissza... menni?

– Hát nem érted, Mirla? Nem szökhetek meg az űrhajóról, a pilótatársamtól, nem adhatom fel azt a programot, amelyre az életemet tettem fel. Nem hagyhatom, hogy bukásként könyveljék el a tesztmodult, olyan fiaskóként, amely két emberéletet követelt! Ez kioltaná az utolsó halvány szikrát is, amely még mozgásban tartja a programot!

– Nem értem, Van. Hogyan mehetsz vissza... egy álomba?

– Nem tudom, Mirla, de mennem kell. Muszáj megpróbálnom – szabadította ki a karját, a nő szemébe nézve. – Bocsáss meg, Mirla, itt valami csoda történt. Talán...

Miközben még mindig Mirlára nézett, Vanderguerre becsukta szemét, és elképzelte a parancsnoki fülkét a modul fedélzetén, visszaemlékezett a testén keresztülhúzódó ülésheveder szorítására, a súlytalanság örvénylésére, a szűkös szálláshely szagára, a fajdalomra...