NYOLC

A Hukk PA-rendszerből áradó szavak hangosak és tiszták voltak, noha valamelyest visszhangszerűek; kifogástalan földi kiejtés jellemezte őket, csupán az orrhangokat torzították el kissé, jellegzetesen Hukk módon:

– Földi harcos! – dörgött a kráteren keresztül a mély, zengő hang – arcos, rcos. Tudjuk, udjuk, hogy egyedül van. Jól harcolt. Most meg kell adnia magát vagy elpusztul.

Az egyetlen megmaradt Hukk tiszt jól látható helyen állt, a katonák félkör alakú csatárláncának csaknem a közepében, és egy kötélnek a végét tartotta, amelynek a másik vége Brunt nyaka köré volt tekerve.

– Tüstént lépjen ki a fedezékéből – zengett a felerősített hang –, máskülönben hajtóvadászatot rendezünk maga után és megöljük!

A Hukk tiszt Brunthöz fordult. Egy pillanat múlva Brunt rekedt hangja visszhangzott a kráteren át:

– Az isten szerelmére, Dalton, ezek lehetőséget adnak magának a megmenekülésre! Dobja el a fegyverét, és adja meg magát!

Dalton arcán csorogni kezdett a veríték. Elmázolta, kezével tölcsért formált szája körül, és Hukk nyelven kiáltotta:

– Előbb engedjék szabadon a foglyot! Szünet következett.

– Saját magát kínálja cserébe őérte?

– Pontosan.

Újabb szünet.

– Nagyon jó, elfogadom – kiáltott a Hukk. – Jöjjön hát elő. Biztosítom, hogy nem esik bántódása.

Dalton kivette pisztolyát a táskából, a köpeny alatt bedugta az öve alá. Vizsgálgatta odalent a talajt, azután kezében a robbanófegyverrel ötven lábnyit kúszott jobb kéz felé, majd felállt és megindult lefelé, a lábával kimozdított sziklatörmelékek zörgése közepette.

– Dobja el a fegyverét! – rendelkezett a PA, amikor a kráter aljára érkezett. Dalton habozott, azután a földre dobta a puskát. Üres kézzel közeledett a sziklatömbök között a várakozó Hukkok felé. A kapitány – Dalton most már elég közel volt ahhoz, hogy láthassa a tiszt rangjelzését – maga elé húzta Bruntöt. Ez sápadt volt és csüggedt, mert tisztában volt élő pajzs szerepével. Szája megrándult, mintha mondani akarna valamit, de nem talált az alkalomhoz illő szavakat.

Amikor Dalton húsz lábnyira volt a tiszttől, éppen két hat láb magas, álló sziklatöredék között, hirtelen megállt. Ebben a szempillantásban a kapitány parancsot vakkantott. Daltontól balra valami megmozdult. Keze a köpenye alá szökkent s a pisztollyal jött megint elő. Lőtt, és ismét szembenézett a tiszttel, amikor csaholó jajveszékelés hangzott a szikla mögül.

– Mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert, és vonuljanak vissza – mondotta Dalton élénken.

– Maga engem akar megadásra késztetni? – A tiszt óvatosan Brunt árnyékában tartotta embereit.

– Úgy van, kapitány. Itt katonái közül csak hárman célozhatnak rám, de ha lőni akarnak, ki kell tenniük magukat a tüzelésemnek. Az én reakcióidőm valamivel gyorsabb, mint az övéké; láthatja az eredményt.

– Maga blöfföl...

– Ennek a fegyvernek a golyója kéthüvelyknyi kovaacélon is keresztülhatol – mondta Dalton. – Az az ember ott maga előtt sokkal puhább, mint a páncél.

– Kész volna megölni azt az embert, akinek a szabadon engedéséért az életét kínálta fel?

– Mit gondol?

– Biztos, hogy az embereim megölik magát!

– Talán. De maga nem lesz itt, hogy leadja a „minden rendben!”-t a fiúknak, akik a bolygó légkörén túl várnak.

– Akkor milyen előnyt remél a maga számára, ember?

– Dalton a nevem, kapitány.

– Ismerős név. Én Ch’oova vagyok. A Nagy Armadával a Van Doom bolygón voltam.

– A Nagy Armada jól harcolt, de nem elég jól.

– Igaz, parancsnok. Talán hibás volt a stratégiánk.

A kapitány felemelte a fejét, egy parancsot vakkantott. A Hukk katonák kezdtek előbújni rejtekhelyükből, fegyverük csöve a föld felé nézett. Kettesével-hármasával a hajó felé ügettek, apró patáik porpamacsokat támasztottak.

Amikor egyedül voltak, Ch’oova kapitány eldobta a kötelet.

– Úgy gondolom – mondotta, és hivatalos udvariassággal meghajolt –, hogy leghelyesebb ha tárgyalunk.