ÖT

A tíztagú városi zenekar kettős sorban állt a falu frissen kaszált főtere előtt. Az egész lakosság – a nőkkel és gyerekekkel együtt háromszáznegyvenkét ember – ünneplőbe öltözve feszített.

Kifeszített huzalokról kis zászlócskák lengedeztek.

A frissen megtisztított és kifényesített Bolo páncélozott oldalairól lesiklott a napsugár. Az óriáslöveg immár nem kormos torkolatából egy hatalmas vadvirágcsokor meredezett elő.

Crewe előrelépett.

– Engem ért a megtiszteltetés, hogy a Konkordátum kormányának képviselőjeként néhány ünnepi szót szóljak – mondotta. – Maguk, emberek, helyénvalónak találták, hogy egy érmet tervezzenek, és azt a kilenc-öt-négyes egységnek juttassák, azoknak a szolgálatoknak elismeréseként, amelyeket a kötelességteljesítés határain túlmenően a közösség védelmében tett. – Szünetet tartott, miközben tekintete végigpásztázott az arcokon.

– Sok nagyobb kitüntetést is adományoztak sokkal kisebb érdemekért – mondotta. A gép felé fordult; két ember előrejött, az egyik kezében létra, a másikéban hordozható forrasztóberendezés. Crewe felmászott a létrán, az újonnan vert kitüntetést az évszázados csataérdemrendek sorának végére helyezte. A szerelő gyorsan a helyére forrasztotta. A tömeg tapsolt, azután csevegve szétoszlott és a teritett asztalok köré sereglett a főutcában.