TIZENHAT

Bailey a tisztálkodásnak szentelte a következő néhány órát: vákuumos-túlnyomásos gőzfürdő, manikűr és pedikűr, szőrtelenítés, tonzúra, bőrmasszázs és kvarcolás, baktériumölés. Ezután kezdett csak az öltözék kérdésével foglalkozni.

A ruha, amit kiválasztott, korántsem volt új, de gazdag redőzetű és elegáns, kézzel szabták szövött textíliából. Bailey egy dadogós vénembertől vette, akinek a keze vadul reszketett aparalysis agitanstól egészen addig a pillanatig, amíg az olló a szövethez nem ért.

– Ma már nincsenek ilyen szövetek – suttogta az öreg szabó reszketeg hangon. – Manapság minden eldobni való szemét, hegesztett műanyag. Semmi ilyesmi. – Megrázta kopasz fejét, és Bailey mellkasához mérte a tunikát.

– Hol szerezted? – kérdezte a vénembertől.

– Egy holttesten találták – mondta a szabó –, és elhozták hozzám. A halott ruhája balszerencsét hoz. Az embereket tisztességgel kéne eltemetni. De ma már ennyit sem kapnak meg, he, mennek egyenest a konvertálóba. Hogy visszanyerjék az anyagot. Mintha az ember nem is volna több, mint egy adag trágya. Semmi tisztelet. Ez a baj a mai világgal. Semmi tisztelet.

– Mennyire ment ki ez a szerelés a divatból?

– Ez a fajta szabás soha nem megy ki a divatból – válaszolt a vénember élesen. – Csakhogy az emberek ezt nem értik. A bóvli az igen, ma menő, holnap szemét. De a minőség, az igazi minőség, az tartós. Ebben a ruhában akárhol otthon érezheted magad. Senki sem találna benned hibát. Ez a legjobb minőség.