ÖT

Vanderguerre rámeredt a fényformára, és az acéltüskét, amelyet már csaknem a mellkasában érzett, pillanatnyilag sikerült elfelejtenie.

Az Androméda meg a Nagy és a Kis Magellán-felhő. Odébb, az a kisebb pedig a Tejút, a hazai galaxis.

– Mi a fene! – ütötte meg a fülét Teal érdes hangja. – Még ha félúton járunk is az Andromédához, egymillió fényévre, nagyjából csupán egy ívmásodperc távolságra van tőlünk! Ez úgy fest, mintha kinyújthatnánk a kezünket, és megérinthetnénk!

– Kapcsoljon a kamerákra, Les! – suttogta az alezredes. – Csináljunk egy felvételt...

– Tűnjünk el innen, Vanderguerre – szólt szaggatottan a százados hangja. – Istenem, soha nem gondoltam...

– Senki sem gondolta – erősködött állhatatosan az alezredes. – Ezért kell szalagra vennünk mindent, Les...

– Van már elég belőle! Menjünk vissza! Most!

Vanderguerre a századosra nézett, sápadt volt, vadul forgatta szemét és erősen remegett. De ezért nem lehetett hibáztatni. Egymillió fényév egy ugrással. Ennyit a fényhatárról, ez is ugyanarra a sorsra jutott, mint a hanghatár.

– Most – ismételte Teal. – Mielőtt...

– Igen – adta meg magát az alezredes. – Mielőtt hajótörést szenvedne egy hulla társaságában. Igaza van. Oké, készítse fel a hajót!

Ernyedten feküdt a székben. Úgy tűnt, hogy mellkasa óriási méretűre fújódott fel, ez élénk fájdalomkitörésekkel párosult, amelyek tompított robbanásokként pulzáltak. Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhetett. Az üllő billegett, zuhanásra készen. És a kettős vezérmű két embert igényelt, hogy visszaugrasszák a modult pályavonalára. Nem volt vesztegetni való idő.

– A hajó felkészítve – jelentette a százados. – Kész az ugrásra.

Vanderguerre éppen felemelte kezét az indításhoz, amikor az acéltüske belefúródott mellkasába.

– Ugrás – zihálta, és lenyomta az emelőkarokat...

A fehéren izzó üllő elviselhetetlen erővel csapott le rá.