HÚSZ

Az Apolló Klub ajtónállója könnyedén előrelépett, amikor Bailey elindult felfelé a széles lépcsőn. Elegánsan, látszólag céltalan mozdulattal lóbálta a sétabotját, de köldökön ütötte volna a portást, ha az továbbra is útjába áll.

– Küldd Wilfet, de gyorsan – mondta Bailey, miután az ajtónálló összeszedte magát, és féllépésnyire követte.

– Wilfet? Azt hiszem, uram, hogy Wilf pillanatnyilag nem tartózkodik itt, uram. Ha megkérdezhetném...

– Akkor azonnal kerítsd elő! – mondta Bailey élesen, és nagyot lépett, hogy a másiknak megint szinte futnia kellett utána. – Ittál szolgálatban, jóember?

– Mi... nem, igazán nem, uram, nagyságos úr!

– No jó. Akkor indíts! – És intett. A férfi nagyot nyelt és elsietett. Bailey lement az alacsony lépcsőfokokon egy üres szobába; amikor belépett, lágy fények gyulladtak ki. Az automata bárnál egy Ködördög koordinátáit nyomta be, lassan iszogatta a megtévesztőén lágy, bíborszínű italt, és egyszerre csodálkozott az új különleges ízen, és ugyanakkor élvezte, hogy ismerős.

Á falon képek voltak, nagyrészt harsány mintás térbeli alkotások, itt-ott pedig egy elfogadható korai perforácionista húzódott meg a sekélyes művek között. Halk lépteket hallott és megfordult. Apró termetű, pedánsan öltözött emberke sietett felé a széles szőnyegen, keskeny arcán ferde kis mosollyal. Majdnem udvariatlanul hajtott fejet.

– Wilf, szolgálatára, uram – selypegte.

– Jannock vagyok – válaszolt Bailey barátságosan. – Van még egy kis időm. Azt mondták, hogy majd körülvezet.

– Megtiszteltetés lesz a számomra, uram. – És Wilf a képre nézett, amely előtt Bailey állt. – Látom, Plinisse művét csodálja – mondta. – A klub olyan szerencsés volt, hogy megszerezhette néhány...

– Szörnyűek – mondta Bailey tompán. – De van itt egy pár jó Zanski, rossz helyre akasztva és rosszul megvilágítva.

Wilf élénk pillantást vetett rá.

– Őszintén szólva, egyetértek önnel, uram, ha megengedi...

– Javaslom, hogy mutassa meg híres játéktermeiket – mondta Bailey leereszkedően.

– Természetesen.

Az apró ember átvezette egy széles udvaron, melyen kivilágított, festett vizű szökőkút csobogott, egy oszlopos tornácon, ahonnan távoli, sötét, erdős tájat lehetett látni – Bailey nem tudta megállapítani, hogy valódi-e vagy vetített kép csupán.

– Csak kevés tag van itt ilyen korán, uram – mondta Wilf, miközben beléptek a rikító színekkel díszített csarnokba, amelyről az Apolló híres volt. A rengeteg játékautomata kromatikus fénnyel csillogott-villogott. Nagynak és bonyolultnak látszottak. A padlót süppedő szőnyeg borította. A bárnál néhány divatosan öltözött férfi üldögélt. A szoba távolabbi végén egy dobogón asztalkák körül párok ültek. Valami ismeretlen forrásból lágy, melankolikus zene áradt.

Bailey valódi érdeklődéssel kerülgette a legközelebbi gépezetet, alaposan megnézte a fényes kanyarokat a spirális pályán, melyen egy üveggolyó gördült végig. Sebességét a játékos szabályozta. Tudta, a játéknak az a célja, hogy a golyót a megfelelő pillanatban kiugrasszák a pályáról az alatta forgó lemez nyerő kazettájába. A lemez mozgását is a játékos irányította. Bailey agyában felvillant a gondolat, hogy minden percben, amikor a gép működik, sok száz M cserél gazdát.

– Elég egyszerűnek látszik.

– Úgy véli – szólalt meg egy hűvös hang közvetlenül mögötte. Középkorú férfi mosolygott rá gyöngéden – mivel felső szinti, vagy százéves lehet, gondolta Bailey.

– Sir Dovo – mutatta be Wilf. – Sir Jannock, Lord Encino vendége.

Bailey pontosan a megfelelő szögben hajtotta meg a fejét.

– Rendkívül örvendek, Sir Dovo. És valóban úgy vélem, hogy egyszerű.

– Játszott már flant, Sir Jannock?

Bailey/Jannock elnézően mosolygott.

– Soha. Mindig jobban kedveltem a nagyobb kihívást jelentő játékokat.

– Értem. Lehet, hogy a flant szórakoztatóbbnak találná, mint gondolja.

– Igazán nem tudok ellenállni ennek a csábító meghívásnak – mondta Bailey látszólagos könnyedséggel, és feszülten várta a választ.

– Pompás. – Szinte észre sem lehetett venni, hogy Dovo egy pillanatig habozott. – Elmagyarázhatom, hogy működik a játék? – A gép felé fordult, gyorsan körvonalazta, hogyan lehet szabályozni az elektrosztatikus mező erősségét, és hogy mennyit érnek az egyes találatok a lassan forgó lemezen. Hívta a krupiét, felhúzta a gépet, bemutatta, hogy működik, és halvány mosollyal nézte, hogy gyakorlatozik Bailey, és hogy szemmel láthatóan rosszul megy neki a dolog.

– Javaslom, hogy jelképes téttel játsszunk – mondta Dovo olyan hangon, amely atyáskodó is, cinikus is lehetett. Bailey bólintott.

– Pontonként egy M?

– Nem lehetne tíz M? – mosolygott Dovo lekicsinylően. Baileynek eszébe jutott, mennyi pénze van, de sikerült uralkodni az arcvonásain.

– Jelen körülmények között, lévén ez az első látogatásom itt, szeretném, ha a tét valóban pusztán jelképes lenne – mondta, és Dovo úgy hajtotta meg a fejét, hogy az majdnem – de csak majdnem – megvetést fejezett ki.

– Lehet, hogy már nem olyan magabiztos, mint kezdetben – mondta látszólag őszinte mosollyal.

– Miután alig ismerjük egymást, Sir Dovo, nem szívesen nyernék öntől nagyobb összeget – válaszolt Bailey mérgesen.

– Ahogy óhajtja. Kezdhetjük?

Először Bailey játszott, sikerült eljuttatnia a golyót egy ámbraszín rekeszbe, melyet a zanszóval jelöltek. Dovo szemmel látható könnyedséggel mozdította el a golyót egy fehér, dolojelű rekeszbe, a magáét meg az arannyal keretezett rey jelűbe. Ezután Bailey el sem találta a lemezt, ami partneréből kedélyes gúnyolódást váltott ki, és ami miatt egy stewardot kellett hívni, hogy nyissa ki a lezárt szekrényt és kézzel tegye vissza a golyót a helyére. Ezért dupla büntetést kellett fizetnie, úgyhogy négy és fél M-je maradt.

Újra elsőként játszott, sikerült eltalálnia egy sárga nexet, de csak azért, hogy lássa, Dovo könnyedén a szomszédos rekeszbe ejti a maga golyóját, amivel háromszoros nyereség járt. Bailey undorodó hangot hallatott.

– Ez nem szellemes emberhez illő játék – panaszkodott olyan módon, ami hajszál híján modortalan volt.

– Teljesítem házigazdái kötelességemet – mondta Dovo simán. – Talán múlassuk valami más játékkal az időt, amíg megérkezik az ön... izé... Lord Encino.

– Erre igazán semmi szükség – vetette oda Bailey.

– A zoop torony? Egy-két menet pörgető? Vagy talán a slam jobban megfelelne a hangulatának...

– Hogy őszinte legyek, Sir Dovo, ezek a játékok mind untatnak. – Bailey kezének egy könnyed mozdulatával elutasította az egész játékautomatákkal teli termet, és elfordult, mintha ki akarna menni. Dovo hangja azonban utánaszólt.

– De Sir Jannock, remélem, megengedi, hogy helyreállítsam ön előtt klubunk becsületét valami más játékkal, amely megfelel egy olyan úr igényeinek, aki efféle kétségbevonhatatlan tehetséggel rendelkezik, mint ön. – Hangja félreérthetetlenül gúnyos volt.

Bailey megfordult.

– Nagyszerű klubjuk iránti csodálatom változatlan – mondta élesen. – Hálás vagyok törődéséért, de...

– Ha szellemi tornára vágyik, akkor talán játszhatna egykét menet san-sant Sir Drace-szel, a házibajnokunkkal. – Dovo hangja most már nyilvánvalóan sértő volt. A körülöttük állók sima, finom vonalú arcán sokat sejtető mosoly. Wilf Bailey könyökénél állt, és halk, kétségbeesett hangokat hallatott.

– Rendkívüli módon utálom a san-sant – mondta Bailey megvetően, és továbbindult. – Túl felszínes.

– Hát akkor tri-sakkot. Tagjaink közt van egy korábbi nagymester, aki az ön számára talán némi kihívást jelentene. Vagy talán egy játszma párhuzamos. Esetleg megpróbálkozhatna a tízszintessel. – Most már a többiek is mindenfélét javasoltak.

– Mit szólna a reprízhez? – szólalt meg valaki. Bailey megállt, és lassan megfordult. Rosszindulatú arcok mosolyogtak rá önhitten, élvezték a pillanatot, és már előre mulattak, végül milyen kibúvót fog találni.

– Repríz? – kérdezte.

– Igen – hajtotta meg Dovo a fejét. – Sikerült felkeltenem az érdeklődését? Vagy a repríz is azon időtöltések közé tartozik, amelyeket ön nem kedvel?

Bailey hagyta megnyúlni a csendet. Agya felidézte, hogy a repríz a válogatott kevesek játéka, azoké, akik egy életet szenteltek az elsajátításának. Még ahhoz is egyévi intenzív tanulásra van szükség, hogy valaki megjegyezze a hetvenhét bábu alaplépéseit. Súlyos bűncselekmény ennek a tudásnak a felvétele és enkefaloszalagon való továbbítása. De ő, hála egy programtolvaj ügyes ujjainak, megszerezte...

– Rendkívül kellemes időtöltésnek tartom a reprízt – mondta gőgösen. – Nagyon élveznék egy játszmát.

Dovo döbbenten meredt rá, aztán nagy nehezen visszarángatott valami mosolyfélét az arcára.

– Nagyszerű – mondta feszült hangon, és a mellette álló férfihoz fordult. – Barlin, talán lennél olyan jó, hogy Sir Jannock rendelkezésére állj...

– Arra számítottam, Sir Dovo, hogy személyesen fog megtisztelni – mondta Bailey. – Vagy esetleg már várják a zoop toronynál... – És most rajta volt a sor, hogy sokat sejtetően mosolyogjon.

– Rendben – mondta Dovo kurtán. – Játszom.