KETTŐ

A Szövetségi Postahivatal a főváros legnagyobb és legrútabb épülete volt, helybeli gránitból felrakott, sivár, szürke, ötemeletes homlokzattal. Dalton végigment a jól megvilágított folyosón, amelyről üvegezett ajtók nyíltak. Az egyiken ez a felirat állt: Földi Űrfegyvernem, alatta kisebb betűvel: Brunt sorozó tiszt. Dalton ide nyitott be. Jól szabott egyenruhába öltöztetett, világos szemű, fiatal modelleket ábrázoló tarka plakátok díszítették a makulátlan tisztaságú pultot, amely mögött egy középtermetű és – korú, vastag nyakú férfi ült. Bőre cserzett volt, homokszínű haja rövidre nyírva. Vidám eltökéltség kifejezésével emelte fel tekintetét csupasz íróasztaláról, és amikor szeme látogatójára rebbent, arckifejezése észrevétlenül megváltozott: óvatos éberség tükröződött rajta.

– Jó reggelt, őrmester – köszönt Dalton. – Úgy tudom, magánál vannak a várostól északra fekvő fegyverraktár kulcsai.

Brunt elgondolkozott a hallottakon, azután bólintott egyet. Világosbarna katonaruhája ki volt keményítve, nadrágjának éle vágott, mint a penge. Zubbonya bal zsebe felett vörös és arany színekben játszó csapatszolgálati jelvény fénylett.

Dalton átadta a kormányzó által aláírt papirost. Brunt elolvasta, valamelyest összevonta szemöldökét, újra elolvasta, összehajtotta és az asztalra tette.

– Mi készül, Dalton? – érdeklődött. Érdes hangja volt.

– Ez egyelőre csak a kormányzóra és rám tartozik, Brunt. Az őrmester ujjával megütögette a cédulát.

– Szeretnék eleget tenni a kormányzó óhajának – mondotta –, de a fegyverraktár titkos terület. Polgári személyek nem mehetnek be oda, Dalton. – Az asztalon át odalökte a papirost.

Dalton bólintott.

– Gondolhattam volna – mondotta. – Bocsánat a zavarásért.

– Pillanat! – kapta fel a hangját Brunt, amikor Dalton elfordult. – Ha olyan kedves volna és elmondaná, mi van a dolog mögött...

– Akkor szemet hunyna egy szabálysértés előtt, mi? Nem, köszönöm, őrmester. Nem tehetem, hogy megkérjem erre.

Amikor Dalton eltávozott, Brunt asztali képernyője után nyúlt.