HÉT

Öt napig, mialatt Nolan figyelte, ahogy az öntözetlen földeken a növények sárgulnak és hervadnak, nem történt további próbálkozás odalentről. A hatodik napon délelőtt egy négytagú csoport lépett ki a házból, és lassan elindult felfelé, a keleti csapáson. Nolan látta, hogy egyikük Fraswell atya. Mögöttük egy ember valami plakátfélét hurcolt. Első pihenőjükön az ember a hegyek felé fordította a táblát, de a távolság túlságosan nagy volt ahhoz, hogy Nolan el tudja olvasni rajta a feliratot.

– Figyeljétek a jelzőkészüléket – szólt oda Annette-nek és Timnek. – Nem hiszem ugyan, hogy ezúttal ez volna a játék, de meglehet, hogy még az éjszaka sötétjében valakit elhelyeztek egy másik csapáson.

Aláereszkedett megfigyelő állásába. Fraswell atya vörös képét világosan felismerte félmérföldnyiről, még kis nagyítással is. Most már el tudta olvasni, hogy mi áll a plakáton:

NOLAN – BESZÉLNÜNK KELL!

– Fraswell! – kiáltott Nolan. – Mit akar tőlem?

A totyakos ember tekintetével végigpásztázta odafent a sziklát, hogy megpillantsa Nolant.

– Lépjen elő! – kiáltotta. – Én nem tudok vitatkozni egy testetlen hanggal!

– Ne hagyja, hogy elfogjam magát.

– Nolan, én, mint az EEE területi igazgatója, felszólítom, hogy azonnal jöjjön le, és ne zaklasson bennünket tovább!

– Családom meg én csak egy régen halogatott vakációt vettünk ki, Mr. Fraswell.

– Lőttek az embereimre!

– Ha én lőttem volna, akkor eltalálom őket. Kétszeres mesterlövész vagyok. Meggyőződhetik róla, ha akarja.

– Nézze, Nolan... maga szándékosan visszatart olyan információkat, amelyek lényegesek küldetésem sikere szempontjából!

– Ön alighanem összezavarja kissé a dolgokat, Mr. Fraswell. Nekem semmi közöm a küldetéséhez. Én megfizettem mindazért, ami felett itt rendelkezem...

– Ez engem nem érdekel! Kötelessége szolgálni bennünket...

– Mr. Fraswell, javaslom, pakolja fel az embereit meg a felszerelését, és költözzék át egy másik darab földre. Én az induláshoz minden műszaki segítséget meg fogok adni önnek, ami módomban áll.

– Van bátorsága alkuba bocsátkozni ezer férfi, nő és gyermek jólétéről?

– Nincs egészen így. Becslésem szerint maguk, szálláscsinálók, vagy ötvenen lehetnek.

– Nem egészen két hét múlva megérkeznek az áttelepülők! Nem felelek a történendőkért, hacsak fel nem hagy ezzel az irigy, csak azért is magatartással e szegény, magatehetetlen lelkek rovására.

– Már megint rossz úton jár, Mr. Fraswell. Az egyedüli felelős ön. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit tervez: mit fog majd tenni akkor, ha már minden szem gabonát felettek, és elfogyasztották a vastartalékaimat is? Továbbköltöznek, és valaki mást fosztanak ki? És mi történik, ha már nincs senki, akit kifoszthatnának, Fraswell?

– Én nem foglalkozom jóslással, Nolan! Engem a jelen művelet sikere érdekel!

– Gondolom, majd ha kifogynak a javakból, maga egyszerűen nyugalomba vonul, nemde? Addig is, ha megunta a vízhordást és a kincstári adagok fogyasztását, bármikor elmehet, Mr. Fraswell. Mondja meg a vezérkarnak, hogy a dolog így nem megy; legközelebb talán saját felszereléssel látják el magát.

– Nincs villanyáram! Nincs víz! Embereim nem tudják megindítani a járműveket! A termés pusztulóban van! Felszólítom, hogy jöjjön le, és hagyja abba a szabotálást!

– Az a szabotálás, amit a maga emberei tettek a pázsitommal és a gyümölcsfáimmal. Nem is szólva a halastóról.

Két perc szünet volt, mialatt lent az emberek egymás közt tárgyaltak. Azután kelletlenül engedékeny hangon megszólalt Fraswell.

– Ide figyeljen, Nolan. Belátom, hogy tisztán materialista álláspontból nézve a dolgokat, talán van bizonyos joga a kártérítésre. Nem állok útjába. Bár ez azt jelenti, hogy az ártatlanok szájától vonjuk meg a falatot, a szokásos hektáronkénti egy dollár megfizetését szavatolom magának... természetesen csak a terület művelhető része után. Miután elvégeztük a földmérést.

– Én másfél dollárt fizettem hektáronként a felszántatlan földért, több mint öt évvel ezelőtt. És az egész terület után, beleértve a hegyeket, a sivatagot, az egész szigetet. Attól tartok, hogy ajánlata nem tesz próbára engem.

– Maga... maga zsaroló! Azt hiszi, hogy leteperheti a közönséges embert, de majd meglátja! Jogos haragjukban talpra ugranak és elpusztítják magát, Nolan!

– Ha haragjukban talpra ugranának és nekiveselkednének a következő szigetnek, a terület negyedrészét megtisztíthatnák és előkészíthetnék a nyári veteményezésre.

– Embertelenül kemény sorsra ítélné ezeket a derék embereket, pusztán személyes fösvénységből! Megtagadná tőlük a kenyeret! Meg...

– Ismerem ezeket a derék embereket, Mr. Fraswell. Amikor feltörtem itt a földet, próbáltam felfogadni némelyiküket. Kinevettek. Ők azok, akiket nem lehet képezni, sem munkába állítani. Egész életükben azt csináltak, amihez éppen kedvük volt. Most már kicsordult a pohár, erre maga megpróbálja a nyakamba zúdítani őket, hogy eltartsam a tisztelt társaságot. Nos, én elutasítom ezt a megtiszteltetést, Mr. Fraswell. A dolog úgy áll, hogy ha enni akarnak, akkor menjenek el dolgozni. Egyébként mennyi a maga éves fizetése?

Fraswell atya olyan hangokat hallatott, mint akit fojtogatnak.

– És még valami, utoljára, Fraswell – kiáltott Nolan. – A gardéniasövényem. Mondja meg az embereinek, hogy hagyják békén. Mire kell maguknak olyan nagyon a tűzifa? Az a néhány lépés, amit megtakaríthatnak vele, ha nem mennek fel a hegy lábánál levő dombokra, nem ér meg annyit, hogy miatta elpusztítsák a sövényemet.

– A gardéniák? Ilyen sokat jelentenek maguknak? Attól tartok, hogy a tüzelőanyag beszerzése tekintetében saját megítélésemhez kell tartanom magam, Nolan!

Az atya sarkon fordult és elment. Kísérői közül az egyik, mielőtt eltűnt volna a csapáson, megfordult és az öklét rázta felfelé.

Aznap délután Nolan látta, hogy egy csapatnyi ember keményen dolgozik odalenn: vágja ki a sövényt.

Másnap Tim beszaladt a barlangba, és izgatottan jelentette, hogy az agyarasok nyájai megindultak lefelé a hegyekből.