TIZENNYOLC

A békefenntartók kitessékeltek vagy fél tucat embert a kocsiból, hogy helyet csináljanak Baileynek. Miközben a lift felfelé száguldott, érezte, hogy ellenségesen, de azért óvatosan méregetik. Minden köztes szinten tömegek szálltak ki és be, de Bailey körül mindig maradt üres hely, senki sem lökte meg. Mielőtt a kocsi megérkezett volna a végállomásra, két békefenntartó gyorsan ellenőrizte a címkéket, kidobtak egy tiltakozó polgárt, akinek vízuma már lejárt, de Bailey és egy másik férfi előtt tisztelettel megérintették a sisakjukat.

A kocsi most már majdnem üresen folytatta útját felfelé. A negyedik megálló után már csak Bailey maradt, meg az az ember, akinek a rendőrök szintén tisztelegtek. Magas, napbarnított, ezüsthajú férfi volt, ezüstcsíkos komor szürkében. Nem nézett egyenesen Bailey szemébe, és valamit mormolt, amit Bailey elsőre nem értett meg: formális üdvözlés volt, amely nagyjából azonos rangú idegenek között járja, és amely jelezte, hogy visszafogott türelmetlenséggel viselik a közös kellemetlenséget. Bailey megfelelően válaszolt, erre az idegen bátrabban kezdte méregetni. Megérintette az ezüstlemezt a falon, mire a lift megállt két emelet között. Bailey teste megfeszült.

– Különleges összejövetel. Ma este, huszonnégy harminckor, Danzil teraszán. Rokon lelkeknek. Kérem, jöjjön el – hadarta a szavakat, és Bailey hirtelen érezte, hogy elpirul, amint megérti, mi is van a meghívás mögött. Karjában megfeszültek az izmok, ökölbe szorította a kezét. De mire kinyitotta a száját, már uralkodott magán.

– Nagyon sajnálom – válaszolt könnyedén –, de már elígérkeztem ma estére egy bulira Balalinál. Kellemetlen, de hát... – Beszéd közben támadt egy ötlete. – Persze korábban... – tette hozzá jelentőségteljesen.

– A klubomban – mondta a szürke ember gyorsan.

– Melyik az?

– Trident – mondta a magas férfi lelkesen. – Willowwinter. No és persze az Apolló.

– Még sohasem láttam az Apollót – válaszolt Bailey kacéran.

– Hát nem a Fornax – válaszolt új ismerőse szemét forgatva. – De azért megvan a maga vonzereje.

– Mondjuk... huszonkét órakor?

– Nagyszerű!

A magas férfi újra megérintette a lemezt, és a lift elindult felfelé. Csillogó szemmel figyelte Baileyt. A következő szinten kiszállt és megfordult, hogy szembenézhessen Baileyvel. Reszketett.

– Az izgalom – sziszegte. – Ne késsen. És ha túl korán érne oda, hívassa az inasomat, Wilfet...

Bailey egy pillanatig még látta lelkes arcát, aztán rácsukódott az ajtó. Bailey elhúzta a száját.

– Csak nehogy te érj oda túl korán – mormolta, a kocsi meg-meglódult, és egy fél perccel később megállt a Kék Egy Szinten.