HUSZONKILENC

A lány még mindig ott állt, és Bailey szívének szegezte a fegyvert. Arcán könnyek csurogtak végig, de keze nem reszketett.

– A hang volt – szólalt meg Bailey –, te meg én... össze voltunk kapcsolva. Mi... megérintettük őt, ő voltunk. Ő az, aki miatt életben maradtam, aki ideküldött. Ki volt ő? Mi volt ő?

– Ember, William, haldokló ember százévnyire a jövőben. Valami módon, amit talán ő maga sem ért, visszavetítette az elméjét a saját életvonala mentén – hozzánk...

– Egy elme visszanyúlt az időben? – kérdezte Bailey.

– Azt hiszem, csak egyetlen embert akart elérni, hogy elmagyarázza, milyen szörnyűség történt, hogy a segítségedet kérje ahhoz, amiről úgy vélte, csak az hozhatja helyre az elkövetett rosszat. De az elméje túl erős, túl bonyolult volt. Egyetlen közönséges elme nem tudta volna befogadni. Én meg a közelben voltam – a hídon, épp ugrani akartam. Az üzenet egy része az én agyamba került. Láttam, mi történt, mi fog történni, láttam, hogy ki vagy és hol, tudtam, hogy segítenem kell neked, de nem tudtam, nem értettem, hogy mi a te feladatod.

– Üzenet – mondta Bailey, és hirtelen rengeteg minden eszébe jutott. – Az adás az űrből jött, a Plútón túlról. Egy űrhajó, amely a Föld felé tart. Idegenek, akik egy távoli csillagról jöttek. Békét és barátságot kértek. És mi halált adtunk nekik.

Drans szólalt meg feszült hangon:

– Mikor támadtunk?

– Szbaton, szember huszadikán – válaszolt Bailey. – Fekete szbaton.

– Ez a holnapi dátum – mondta Drans, és a hangja olyan volt, mintha fém repedt volna szét.

– És Micael Drans adta ki a parancsot! – tört ki Baileyből.

– Hát nem érted, Aliea? Ő ezért küldött ide, Dransnak ezért kell meghalnia.

– Három nap és három éjjel küzdöttem – mondta Drans tompán. – Mérlegeltem az érveket és ellenérveket, a bizalmat és bizalmatlanságot, hogy öljünk-e vagy lássuk szívesen őket. Annyi tényezőt kell figyelembe venni, olyan rettenetes a kockázat...

– És úgy döntött, hogy legyen halál, mert hiszen hogyan bízhatna egy idegen fajban az emberiség, amely a saját fajtáját is elárulta? – vádolta meg Bailey.

– Lehetséges volna? – Drans Alieáról Baileyre nézett. – De hát ismerhetjük-e a jövőt? Azért küldtek ide benneteket valami csodálatos módon, hogy megmentsetek ettől a szörnyű döntéstől? Bízhatunk bennük? Azok, amiknek mondják magukat?

– Barátként jönnek – mondta Aliea lágyan.

Drans felállt.

– Hiszek nektek – mondta –, mert a választás elviselhetetlenül keserves. – Előrelépett, és gyengéden félretolta a lányt. – Tedd meg, ami a kötelességed – mondta Baileynek kifejezéstelen hangon.

– William, ne! – vágott közbe Aliea. – Hiszen tudod, nem? Hiszen érted?

Bailey az előtte álló védtelen férfira nézett. Leeresztette a pisztolyt, és bólintott.

– A hang – a haldokló százévnyire a jövőben. Te voltál, te leszel az, Micael Drans. Te küldtél ide, hogy megöljelek, mielőtt kiadhatnád a parancsot a pusztításra.

– Ezt csak nagyon jó ember tette volna meg, William – mondta Aliea. – Gonosz korunkban Micael Drans azon kevesek közé tartozik, akik valóban jók. Életben kell maradnia, hogy találkozzék a hajóval, hogy ő üdvözölhesse világunkban az idegeneket.

– Megteszed? – kérdezte Bailey.

– Igen, természetesen. – Drans arcába visszatért az élet. Az asztalához fordult, és gyors utasításokat adott az interkomba.

Bailey szétnyitotta az ujjait, a pisztoly a padlóra esett. Hirtelen üresnek, kimerültnek érezte magát. Minden értelmetlenné vált, por és hamu lett.

– William, mi baj van? – Aliea arca elmosódott előtte. – Minden rendben. Vége. Megtetted. Megtettük.

– Báb – válaszolt Bailey. – Puszta báb voltam. Megtettem a kötelességemet. És nem maradt semmi. Ugyanott vagyok, ahonnan elindultam.

– Ó, nem! – kiáltotta Aliea. – William, tévedsz, olyan nagyot tévedsz!

– Életemben először büszke voltam, volt önbecsülésem. Azt hittem, én voltam az, aki behatoltam a preke területre, és életben maradtam, törvénytelen úton műveltségre tettem szert, kibírtam a maxpo kezelést. Azt hittem, én voltam az, William Bailey, aki a saját területükön győztem le a felső szintieket, aki mindenkit becsaptam, elvettem, amit akartam, és eljutottam ide. De nem. Ő volt az, ő vezérelte minden lépésemet. És most vége, nem maradt semmi.

Aliea mosolyogva rázta a fejét.

– Nem, William. Gondolkozz, emlékezz csak. Igaz, ő jelölte ki a feladatodat. És még valamit tett, megszüntette a félelmet. De a többit te magad csináltad.

Bailey a homlokát ráncolta.

– Hetekig úgy éltem, mint valami álomban. Ez a bonyolult terv, a rengeteg összetett lépés, a blöffök, a veszély, amit vállaltam.

– Hát nem érted? Ő nem tervezhette volna el mindezt. Nem tudhatta, hogy mi fog történni, és hogy te hogy reagálsz majd. Te voltál az, William. Ha a félelem elmúlt, minden lehetséges.

– Alieának igaza van – szólalt meg Micael Drans. Megkerülte az asztalt, és melléjük állt. – Nem tudom eléggé megköszönni nektek. De az Evala űrhajó tizennyolc óra múlva Föld körüli pályára áll a Holdon túl. És béke lesz. Rengeteg lesz a tennivalónk. Szükségem lesz segítségre. Maradtok közvetlen munkatársaimként?

– Hát persze – mondta Aliea.

– Ha komolyan azt gondolod... ha tényleg hasznomat tudod venni... – dadogta Bailey.

Érezte, hogy Aliea megérinti a kezét, és aztán megérinti az agyát is, könnyedén, mint egy lebegő pihe. Együtt képesek leszünk rá, William.

– Igen – mondta a férfi. – Maradok.

Meg kell mondanunk neki szólalt meg Aliea gondolata a fejében. Bailey lehunyta a szemét, együtt átnyúltak az ürességen, és megtalálták őt, aki ott várakozott a sötétben.

Együtt várták, hogy felharsanjon az új mennydörgés a Föld egén.

Damokos Katalin fordítása