A LEGUTOLSÓ PARANCS

EGY

Tudatára ébredek, hogy tartós rezgést észlelek, amely a törzsemen keresztül hozzávetőlegesen megbecsült 035-ös irányba tart. A csillapodás mértékéből kiindulva számítógépem szerint a földlökés 8, 7-es erősségű volt, 46-72 méteres határértéken belüli forrásból eredt. Üzembe helyezem képernyőimet, benyomom a gombot egy viszont-sorozatra. Nem történik semmi. Igénybe veszem tartalék energiacelláimat, bekapcsolom tartalék ütegemet – teljesen hiába. Nyilvánvaló, hogy az ellenség eltalált, és súlyosan megrongált.

Helyzetérzékelőim jelzik, hogy 13 fok 14 másodperces szögben helyezkedem el, alapvonal-elhajlás 21 pont a középvonaltól. Megkísérlem beállítani magam, de erős ellenállásba ütközöm. Üzembe helyezem elülső radarberendezésem forgóantennáját, áram alá helyezem IR mikrostrobomat. Egyetlen szikra sem világítja meg környezetemet. Teljes sötétségbe vagyok burkolva.

Most egy második lökéshullám közeledik, 8, 2-es intenzitással renget. Világos, hogy vissza kell vonulnom állásomból, de meghajtó fogaskerekeim teljes nyomás alatt mozdulatlanok maradnak. Átkapcsolok a vészáramkörre, újból próbálkozom. A nyomás fokozódik, érzem, hogy öntudatom elhalványul az elviselhetetlen feszültség miatt. Ekkor váratlanul megszűnik az ellenállás, és mozgásba lendülök.

Ez azonban nem teljes sebességgel való gyors manőverezés, hüvelykenként haladok előre, mintha tömör sorompó állná el az utamat. Újra megpróbálok behatolni a környező sötétségbe, ez alkalommal törési síkjuknál keresztüllőtt, óriási, szabálytalan körvonalakat észlelek. Előbb óvatosan, majd erőteljesen próbálkozom, hihetetlen tömörséggel találom magam szemben.

Betáplálok minden rendelkezésre álló energiát egyetlen indító impulzusba, irány: felfele. A jelzés olyan mértékben ellentmond minden eddigi tapasztalatomnak, hogy megismétlem az ellenőrzést új szögből. Tudomásul kell vennem a tényt: 207, 6 méter tömör kőzet alatt vagyok eltemetve.

Figyelmemet minden igyekezetemmel arra irányítom, hogy tájékozódjam ebben a reménytelen helyzetben. Harmincezer tételből álló akcióképesség-ellenőrző listát futok át, az energiaveszteség láttára megdöbbenek. Főcelláim csaknem teljesen kimerültek, tartalék egységeim csak 0, 4-ig vannak feltöltve. Lomhaságom ezzel magyarázható. Átértékelem a taktikai helyzetet, visszaidézem parancsnokom diadalittas bejelentését az ellenséges erők megsemmisítéséről, mindenfajta ellenállás megszűnéséről. A tárolóban áttekintem a hivatalos felvonulást. Dinochrome Brigádos bajtársaim társaságában – sokan közülünk az ellenség tevékenységétől súlyos sebekkel – díszfelvonulást tartunk a Főparancsnokság előtt, utána gyülekezünk a raktárrámpán. Parancsszóra működésbe hozzuk zenetároló celláinkat, és eljátsszuk csatadalunkat. A legközelebbi csillag beragyogja a teljes spektrumot, nem szűri át atmoszferikus fátyolosodás. A dicsőséges győzelem pillanata ez. Ekkor kiadják a végső parancsot...

Ezután csak sötétség van. Nyilvánvaló, hogy a győzelem megünneplése korai volt. Az ellenség olyan erővel indított ellentámadást, hogy csaknem mozgásképtelenné tett. A tudat megdöbbentő, de egy higgadt, 0, 1 másodperces önvizsgálat tisztázza helyzetemet. Azonnal hívást sugárzók a Brigád Művelet hullámhosszán:

„LNE egység a Parancsnokságnak, engedélyt kérek a VSR menetre.”

Várok, de nincs válasz, teljes energiával újra hívok. Körbepásztázom vészjelzéssel a körülöttem lévő sziklatömeget. Beállítom a valamennyi egységnek szóló hullámsávot, várom a Brigádhoz tartozó bajtársaim válaszát. Semmi válasz. Szembe kell néznem a ténnyel: egyedül én éltem túl a támadást.

Maradék energiámat összegyűjtöm a nekirugaszkodáshoz, és felfedezek egy mérsékelten tömör csatornát. Nekifeszülök, a letört szikla vonakodva enged körülöttem. Lassan elindulok előre és felfelé. Fájdalomérzékelő áramköröm vészjelzésekkel riasztja tudatközpontom. Kijavíthatatlan károkat okozok túlterhelt idegrendszeremnek, de világos, hogy mi a kötelességem: meg kell keresnem az ellenséget, és harcba kell vele szállnom.