NYOLC

Mit jelent ez? – kérdezte magától mar huszadszor az alezredes. Mi történt? Az ugrást megtették, hiszen érezte, hogy a hajtóerő megragadja...

De Teal. Hol a fenében van a százados? Nem hagyhatta el a modult, mert az zárt egység. Semmi sem hagyhatta el, még a hulladék sem, amíg a kilences űrállomás technikusai fel nem vágják a modult...

Ám ő mégis elment. És odakinn az Androméda – olyan nagy, mint valami mosódézsa – még mindig homályosan világlott át a ködön, s ott virított a Tejút is. Teljesen lehetetlen volt az egész. Még az ugrás is. Vajon álom volt minden, egy haldokló fantáziája?

Nem – vetette el Vanderguerre az elképzelést. Valami történt itt. Valami, amit én nem értek – még nem. De vannak adataim, igaz, nem sok. És van eszem. Meg kell vizsgálnom a helyzetet, következtetéseket kell levonnom, döntenem kell a cselekvés menetéről.

Valahonnan egy mondás ugrott be az alezredes elméjébe:

„A világűr az anyag tulajdonsága...”

És ahol nincs anyag, ott... végtelenség lenne.

– Hát persze – suttogta Vanderguerre. – Ha megállunk, hogy gondolkodjunk, rájöttünk volna, hogy a tesztmodulnak nincs elméleti határa. Csúcssebességre járattuk, és a görbe lement a grafikonról. Egyből kihajított bennünket a galaxisból, olyan régióba, ahol az anyagsűrűség egy ion köbfényévenként. Elmenni egészen az űr végéig: zsákutca. Nem csoda, hogy nem mentünk semmivel sem messzebbre, vagy hogy nem tudunk visszaugrani. A semmi a végtelenség sajátos esete. És ez az, ameddig elmennénk, ha örökké utaznánk...

Szeme a százados üres ülésére tévedt. Igen, eddig rendben volna. De mi van Teallel?A negatív űr Vanderguerre-féle teóriája hogyan magyarázza meg ezt...?

Hirtelen tűz lobbant a mellében. Megmerevedett, lélegzete elakadt a torkában. Ennyit az elméletekről. Ez volt az, semmi kétség felőle. Még egy, és vége. Furcsa, hogy így kell végződnie, ilyen messzire térben és időben mindentől, amit valaha is szeretett.

Az erős szorítás a mellkasában teljessé vált, a lángok magasabbra csaptak”, tomboló izzásban hamvasztva el a világegyetemet...