HUSZONKETTŐ

A Kék Torony félmérföldes távolságból nézve majdnem a zenitig emelkedett, lágy azúrszín ragyogása vezérfényként világított ötszáz mérföldnyire. Amikor már csak negyedmérföldnyire voltak, finom mintázatú, világító fallá vált, sugárzó függönyként zárta el a főutat. Amikor a széles parkolóerkélyen kilépett a kocsiból, Bailey úgy érezte, hogy ez a hihetetlen tömeg második holdként lebeg fölötte. Még mulatótársai is elveszítették könnyed magabiztosságukat. Szinte némán mentek fel a fényes krómlemez lépcsőkön. Az ionernyő érzékelhetetlen ellenállásán át beléptek a boltíves előcsarnokba. Erőltetett hangerővel beszélgettek, miközben a spirális mozgójárdán elhaladtak az ékszercsillogású falfestmények, rácskorlátú galériák, üvegezett teraszok mellett, csak fokozatosan nyerték vissza megszokott élénkségüket, amikor kiszálltak a rózsaszín és ezüst hallban, ahol vékony, markáns arcú férfi fogadta őket, akit Lord Plandotként üdvözöltek. Utóbbi bemutatkozás közben végigmérte Baileyt, és ravasz rókamosollyal nézett rá.

– Szóval azt hiszi, hogy okozhat egy kis meglepetést Tace-nek? Vigyázzon, uram, hogy ehelyett nehogy ő lepje meg magát. Én is játékosnak tartottam magam, amíg ki nem álltam ellene.

Bailey kísérete a taktikát és stratégiát tárgyalta, ő maga meg végignézett a szobán, észrevette, hogy egy széles alkóvból, amelyet tükörfényes polírozott fémlemezek borítottak, számos jelöletlen ajtó nyílik.

– Ezek hova vezetnek? – kérdezte Swithint.

– Hát a felsőbb szintekre. A Fornax Klub csak ezt a szintet foglalja el...

– És mi van odafönn? – vágott közbe Bailey.

– Különböző irodák és lakosztályok, a legmagasabb szinteken pedig bizonyos kormányhivatalok. A legfelső emeletet a Lord Magiszter foglalja el.

– Honnan tudja, hogy melyik ajtó hova vezet?

– Ha ott volna dolga, akkor gondolom, maga is tudná. Különben meg nem számít.

– Igaz – mondta Bailey barátságosan, amikor Dovo elkapta a pillantását. A többiek elindultak egy vörössel megvilágított boltív felé, amelyből nyugtalan zene áradt, Plandot azonban őket kettejüket egy folyosón át komor szobába vezette, melyet a foszforeszkáló mintákkal díszített falak világítottak meg halványan. Szögletes árnyékok vetültek a sötétre vikszelt parketten álló csúf, de drága álazték díszítményekre. Ahogy Plandot előrement, Dovo megbökte Baileyt, és rámutatott egy impozáns, dús ősz hajú alakra, aki egyedül ült egy védőernyővel ellátott ívtűz előtt.

– Hagyjuk Plandotra, hogy kihívja. Tace valóságos ördög, biztos nem hagyja ki a lehetőséget, hogy helyre tegyen egy uborkafára felkapaszkodott senkit. – És ravasz pillantást vetett Baileyre.

Bailey öt percet töltött azzal, hogy az asztalok berakásait, a fali mozaikokat és a selymes szőnyegeket csodálja, amíg végre Plandot intett neki. Dovóval együtt átvágtak a szobán. A bozontos szemöldök alól, ami olyan volt, mint téli fű a sziklán, szúrós sasszem meredt rá.

– Plandot azt állítja, hogy maga reprizistának képzeli magát – morogta Lord Tace.

– A magam szerény módján – válaszolt Bailey magabiztosan, és bosszantóan mosolygott. Tace bekapta a horgot.

– Szerény módján – dörmögte. – Akár azt is mondhatná, hogy a maga szerény módján hal majd meg. A repríz megtanulásához egy élet is kevés, fiatalember.

– Nem mondhatnám, hogy olyan rendkívül nehéznek találtam, uram – vetette oda Bailey.

Tace felhorkantott.

– Plandot, a bolondját járatjátok velem?! – És a magas férfira meredt.

– Szó sincs róla, uram. – Plandotot nem lehetett zavarba hozni. – Apolló klubbeli barátaim nagyon bíznak a pártfogoltjukban. Természetesen az ön nevében elfogadtam a kihívást. Ha nem óhajt kiállni, nem történt semmi, majd rendezem a számlát, és meg is érdemlem, mert nem viselkedtem kellő szerénységgel...

– Apolló Klub? Szóval mi történt? – És Tace megfordult a székében, hogy végigmérje Dovót. – Aha, szóval te is benne vagy ebben a játékban, Dovo? Akkor gondolom, Plandot nem egymaga főzte ki, hogy tőrbe csaljon egy öregembert.

Dovo kecsesen meghajtotta a fejét.

– Már látom, hogy elragadtattuk magunkat, uram – mondta simán. – Elnézését kérem. Ön természetesen túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy eleget tehessen kérésünknek...

– Pontosan milyen lelkesen óhajt fogadni az emberükre? – kérdezte élesen.

– Azt hiszem, ötszáz M-ben állapodtunk meg – mormolta Dovo.

– Ezerötszázban – javította ki Bailey. – Úgy tűnik, Sir Swithin bízik némiképp szerény képességeimben – magyarázta, amikor elkapta Dovo meglepett pillantását.

– Ez meglehetősen fokozott lelkesedés. Ki maga? – kérdezte hirtelen.

– Jannock – válaszolt Bailey. A név megfelelő volt, elég gyakori ahhoz, hogy ne keltsen különösebb érdeklődést a kétszázmilliós felső szinti népességben, ugyanakkor megfelelő rokonságra is utalt. Tace még mindig méregette.

– Uram, azt szeretném mondani – morogta Dovo –, Sir Jannock az én kérésemre van itt, az Apolló Klub égisze alatt...

– Mióta ismeri? – kérdezte Tace.

– Csak rövid ideje... de Lord Encino támogatja...

– Encino itt van?

– Nincs, de...

– Encino személyesen mutatta be magának?

– Nem – lepődött meg Dovo. – Az inasa, Wilf...

Tace felugrott, ami akár nevetés is lehetett volna.

– Szóval egy inas pártfogoltja?

– Uraim – mondta Bailey határozottan, és ránézett –, látom, hogy zavart keltettem. Elnézésüket kérem – elhallgatott, megpróbálta felmérni a hallgatóság hangulatát. Keményen néztek rá. Most kell kockáztatnia.

– Talán meg kellett volna említenem a Kaszt Tanácsadóm, Lord Monboddo nevét. Biztos vagyok benne, hogy ő meg tudja nyugtatni önöket, ha kételkednének bennem.

A csendből megértette, hogy hibázott. – Lord Monboddo – mondta Sir Dovo jeges hangon – hét hónappal ezelőtt meghalt.