HUSZONNÉGY

A zártkörű fogadószoba, ahova Lord Tace Baileyt és az Apolló tagjait vezette, nagyon sokban különbözött attól a nyavalyás komfort nélküli lakástól, ahol három hónappal azelőtt Gus Aroonnal vették fel a fogadásokat, de a játék matematikája mit sem változott. Bailey végignézett az adatokon, és kezdte megtenni előrejelzéseit. A programozás a szemkápráztató repríz után száraz, tudálékos tevékenységnek tűnt, de a képernyő köré gyűlt arisztokraták arckifejezése azt mutatta, hogy ők nagyon is izgalmasnak találják a dolgot.

– Nos, uraim – mormolta Tace, amikor az első számok kezdtek megjelenni a képernyőn –, ugyebár ez a szerencsejáték felkavarja a vérüket. Borzongatóan izgalmas, kegyetlen sport kitalálni az alattunk mérgezett élesztőként forrongó társadalom statisztikai változásait.

– Azok a számok – mondta Dovo –, nehéz elképzelni, hogy mindegyik egy ember születését vagy halálát jelenti...

– Vagy a vagyona születését, vagy elvesztését – ugatta Tace. – Termelés és fogyasztás, adók és lopások, kivégzések és öngyilkosságok – felemelkedő és elbukó emberi sorsok. Ezerbillió ember, mindegyik a maga világegyetemének a középpontja. Mi meg úgy ülünk itt, mint az istenek az Olimposzon, és számba vesszük őket.

Tace már kevésbé volt lelkes egy félórával később, amikor felmérte az első óra eredményeit. A huszonkét órás adatismertetés után komor csendbe burkolózott. Egy órával később, amikor újabb ötszáz M cserélt gazdát, és került az Apolló fogadóihoz, már nyíltan vicsorított. Bailey nyugodtan, némán játszott, nem vállalt fölösleges kockázatot, és minden egyes menetben jobb eredményt ért el, mint az öregember. Hajnali két órakor Tace eredeti tőkéje néhány tucat M-re csappant. Bailey ekkor azt javasolta, hogy zárják le a fogadást. Tace őrjöngött. Egy órával később újabb százötven M-et veszített.

– Valóban nem folytathatom – mondta Bailey, és hátradőlt a számítógép előtti székben. – Kimerültem.

– De egy olyan igazi sportember, mint Lord Tace, nyilván nem lesz hajlandó most abbahagyni – mondta Dovo mohón, és a kapzsiság eltorzította rendes körülmények között barátságos arcát. Ravasz pimaszsággal nézett a sarokba szorított öregre. – Igazán meg kell adnia őnagyságának a visszavágás lehetőségét...

– Már nem vagyok olyan fiatal, mint valaha – kezdte Tace szinte már nyöszörgő hangon. Elhallgatott, amikor a kommunikációs panel élesen felbúgott, elhúzta a száját, és rácsapott az érzékeny rácsozatra.

– Megmondtam, hogy ne zavarjanak. – Aztán elhallgatott és figyelt. Arckifejezése megváltozott, töprengővé és aggódóvá vált. Látszólag vonakodva kapcsolta ki a készüléket.

– Uraim, úgy tűnik, ezt majd egy más alkalommal kell folytatnunk – mondta sajnálattól csöpögő hangon. – A békefenntartók parancsnokhelyettese várakozik az előcsarnokban. Úgy tűnik, arra gyanakodnak, hogy a Rend egy ellenségének valahogy sikerült behatolnia a Fornaxba. Egy bűnözőnek.

– Igen? És nekünk mi közünk ehhez? – kérdezte Dovo.

– A parancsnok személyesen óhajtja átkutatni a klub minden helyiségét, a játéktermeket is beleértve.

– Értelmetlen kívánság.

– Mégis együtt kell működnünk vele – mondta Tace, és egy kapcsolóval kinyitotta a szoba bezárt ajtaját. – Menjünk, és figyeljük meg, hogyan dolgoznak a zsaruk. – És elmosolyodott, milyen bátran használja ezt a közönséges szót.

– De először zárjuk le a bankot – mormolta Dovo.

– Természetesen! – És Tace dühösen megbökte a gép billentyűit, mire rengeteg platinaszegélyű tíz M-es hitelkártya hullott ki belőle. Plandot megszámlálta őket, ötvenet Dovónak adott, a többit pedig Bailey/Jannocknak, aki szórakozottan fogadta el, és Sir Swithinhez fordult.

– Lenne olyan kedves, uram? Szükségem volna egy kis felfrissülésre. – Azzal a meglepett férfi kezébe nyomta a kétmaroknyi pénzt, és a diszkrét jelzésű ajtó felé fordult. A többiek beszélgetni kezdtek, de senki sem emelt kifogást.