KETTŐ

Crewe szobát bérelt a városka egyetlen fogadójában. A szobában kinyitotta táskáját, és kivett belőle egy kis műszert, szürke műanyag tokban. A fogadós három gyereke a zár nélküli ajtóban állt és figyelt; most közelebb léptek.

– Jé, ez egy igazi csillagrádió? – kérdezte a legidősebb, egy nyápic, hosszú nyakú, tizenkét éves legényke.

– Nem – hangzott a kurta válasz. A fiú elpirult, és lehajtotta fejét.

– Ez egy parancsleadó – mondotta megenyhülten Crewe. – Csatagépekkel való beszélgetésre szolgál, parancsokat ad nekik. Csak azoknak a különlegesen formált hullámokból álló jelzéseknek engedelmeskednek, amelyeket ez a készülék bocsát ki magából. – Megcsavart egy kapcsolót, és a tok oldalán kigyulladt egy jelzőfény.

– Mármint az olyan gépek, mint Bobby? – érdeklődött a fiú.

– Mint amilyen Bobby volt. – Crewe kikapcsolta az adót, és félretette a készüléket.

– Bobby klassz – lelkendezett egy másik gyerek. – Sokat mesél nekünk arról, amikor háborúban volt.

– Kitüntetéseket kapott – közölte az első fiú.

– Te is voltál háborúban?

– Azért olyan öreg még nem vagyok – mondotta Crewe.

– Bobby öreg, öregebb, mint nagyapa.

– Jobban tennétek, ha odábbállnátok innen, fiúk – szólt Crewe. – Sok a dol... – félbeszakította magát, és fejét felszegve figyelt. Hangos kiáltásokat hallott odakint; valaki a nevén szólította.

Crewe félretolta a fiúkat, és végigsietett az előszobán, majd az ajtón át kilépett a deszkajárdára. Inkább érezte, mint hallotta a lassú, súlyos dübörgést, a csikorgó hangok éles kórusát, a fémes nyögést... A tér felől egy kivörösödött arcú ember rohant feléje.

– Bobby az! – ordította. – Megmozdult! Mit csinált vele, Crewe, maga átkozott!

Crewe elhúzott a férfi mellett, és a plaza felé rohant. A Bolo megjelent az utca végében, nehézkesen gördült előre, felszakított gazt és kúszónövényeket vonszolva maga után.

– Egyenesen a Spivac raktárház felé tart! – kiáltott valaki.

– Bobby! Állj meg, ahol vagy! – Blauvelt jelent meg a színen, a gép nyomában futva. A hatalmas gép továbbdübörgött; amikor Crewe a piazára ért, félig balra fordult, miközben csak centiméterekkel kerülte el egy épület sarkát. A deszkajárdát egy darabon szilánkokra törte, majd egy raktárudvaron át folytatta útját. Egy rakás félig kész épületfa ledőlt és szétterült a poros udvaron. A Bolo átgázolt egy palánkkerítésen, és elindult a szántóföldön át. Blauvelt Crewe-re támadt.

– Ez a maga műve, hogy a fene vinné el! Soha nem volt vele bajunk.

– Ne törődjék vele! Van egy terepjárójuk?

– Hogy a... – Blauvelt visszafojtotta mérgét. – Micsodánk van-e?

– Meg tudom állítani, de ahhoz közel kell lennem hozzá. Még egy perc, és eléri a dzsungelt. Az én kocsimmal ott nem boldogulok.

– Hagyjuk őt – szólt most egy ember, a futástól lihegve. – Ott nem csinálhat semmi bajt.

– A fene se gondolta volna – vélekedett egy másik. – Annyi éve itt áll... ki gondolta volna, hogy meg tud indulni?

– A maguk úgynevezett kabalája még más meglepetéseket is tartogathat – vetette oda Crewe. – Gyorsan egy kocsit! Ez hivatalos rekvirálás, Blauvelt!

Csönd volt, amelyet csak a fák távoli reccsenése tört meg, amint a Bolo behatolt az erdőbe. Száz láb magas fák hajlottak meg és törtek derékba, ahogy előrenyomult.

– Hadd menjen – vélte Blauvelt. – Stinzinek igaza van, ott nem okozhat bajt.

– És ha visszafordul?

– Az ördögbe is – motyogott valaki –, az öreg Bobby bennünket nem bántana...

– Hol a kocsi – türelmetlenkedett Crewe fogcsikorgatva. – Értékes idő megy veszendőbe.

Blauvelt összevonta a szemöldökét.

– Rendben van, de a kisujját se mozdítja addig, amíg azt nem látja, hogy készül visszafordulni és megtámadni a várost. Világos?

– Gyerünk.

Blauvelt előresietett a városi garázs felé.