HAT

Már felkelt a nap, amikor a jelzőberendezés újra működni kezdett. Ezúttal is hárman voltak, egyiküket, egy Winston nevűt, Nolan utoljára Fraswell atya társaságában látta. Egy csemete törzséhez kötözött fehér kendőt hoztak; citrusfa, gondolta Nolan. Azon a helyen, ahol a sziklafalban egy kis bemélyedés jelezte Nolan tegnapi lövésének becsapódását, megálltak egy negyedórára. Azután óvatosan folytatták útjukat. Száz yarddal Nolan leshelye alatt, egy sziklapárkányon megálltak. Bátortalan kiáltás harsant:

– Nolan! Beszélni szeretnénk magával!

Nolan hallgatott.

– Fraswell atya felhatalmazott rá, hogy büntetlenséget kínáljak, ha most megadja magát – kiabált Winston.

Nolan várt.

– Azonnal le kell jönnie – folytatta Winston. – Nem indítunk büntetőeljárást maga ellen, feltéve, hogy mostantól fogva együttműködik velünk.

Egy újabb perc telt el csöndben.

– Nolan, azonnal adja meg magát! – ordította a dühös hang. – Máskülönben... Nolan háta mögül egyetlen lövés csattant. Odalent a három ember azon nyomban megfordult és elrohant. Nolan a barlang felé tekintett. A bejáratot rejtő sziklahát mögül, Nolannak háttal, Annette lépett elő, pisztollyal a kezében. Megfordult és intett. Nolan visszakúszott és felkapaszkodott mellé.

– A nyugati csapáson – mondotta a nő méltatlankodva. – Ördögi gondolat! Amíg tárgyaltak veled.

– Sose törődj vele – vigasztalta szelíden Nolan. – Csupán felderítik a környezetüket.

– Aggódom, Reed. Meddig mehet ez így?

– Vagy egy hónapra való élelmünk van. Ha elfogyott, Tim és én újra megostromoljuk az éléskamrát.

Annette gondterheltnek látszott, de nem ejtett több szót erről a dologról.