HUSZONHÉT

– Emlékszem rád – mondta Bailey. Hangja elmosódottan csengett a fülében. A lány, az íróasztal mögött mereven ülő férfi olyan volt, mint az álom. – Te vagy az a lány, aki segített. Soha nem tudtam meg a neved.

– Dobd el a fegyvert, William – mondta a lány sürgetően.

Bailey reszketett. Szinte belebetegedett a vágyba, hogy lőjön, de képtelen volt megölni a lányt.

– Nem tehetem – hörögte. – Meg kell ölnöm!

– Miért? – kérdezte a lány.

Bailey egész testét megrázta a kínzó kudarc. Oldalt lépett, hogy a lány kikerüljön a tűzvonalból, de az továbbra is szemmel tartotta, és követte a mozdulatait.

– A hang – emlékezett vissza a férfi – az Eutanáziái Központban megmondta, hogyan szabályozhatom a vérkeringésemet, hogy a méreg ne bénítsa meg a szívemet, hogyan parancsoljak rá a lábamra, hogy kivigyen a szolgálati ajtón. Megmondta, miként jöhetek ide, hogy lelőjem Micael Dranst. Meg kell ölnöm! Állj félre! Ha kell, téged is megöllek!

– William – mondta a lány lágy, sürgető hangon –, Micael Drans fontosabb, mint akár álmodhatnád is, fontosabb, mint akár ő maga is álmodhatná. – A válla fölött odaszólt a némán figyelő férfinak: – Micael, valami nagyon fontos történt az elmúlt néhány órában. – Állítás volt, nem kérdés. Drans bólintott.

– Igen. – Teljesen nyugodt volt, csak csodálkozott.

– Egy üzenet – mondta a lány –, egy nagyon messziről jött üzenet.

Drans arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg.

– Honnan tudhatsz te erről, Aliea?

– Az üzenet igaz – mondta a lány feszült hangon. – Hidd el, Micael!

Bailey figyelt, érezte, hogy hátán csurog lefelé az izzadság. Szíve tompán vert.

– Azt hiszem, részben értem, William – folytatta a lány. – Te megkaptad az utasítás egyik felét, a másikat azonban én. Te tudtad, hogy mit, én pedig azt, hogy miért. Én is eljutottam ide, ugyanúgy, ahogy te. Akkor nem értettem, de most már igen. És neked is meg kell értened!

– Meg kell ölnöm!

– Én is lőhetek elsőnek, William – mondta a lány nyugodtan. – Meg vagy zavarodva, szörnyű nyomás nehezedik rád. Én nyugodt vagyok. Próbálj megérteni. Talán... – Elhallgatott.

– William, hunyd be a szemed, és koncentrálj. Hadd próbáljalak meg elérni!

Bailey gépiesen engedelmeskedett. Feketeség. Kavargó fény. A sötétségből egy lebegő alakzat tűnik elő, egy bonyolult szerkezet, ami nem fény, nem teljes, aminek rá van szüksége, hogy teljessé tegye. Elmozdult felé, érezte, hogy lényének elmosódó körvonalai lassan megnyílnak, hogy összeolvadjanak a másikkal, az ellentétével.

Hirtelen fény, mintha hajnalodnék. Minden gát átszakadt. Nyitva volt előtte a lány elméje.

Most gyere, William, szólalt meg a lány hangja az agyában. Majd én vezetlek...

Követte egy sötét ösvényen, amely mind lejjebb vezette a mélységbe, lefelé, rettenetes ürességen keresztül...

És felbukkant – valahol. Tudatosan érezte az összetett ego/mátrixot, ami ő volt, Bailey/Aliea, békaperspektívából látta saját szűk életét és a lány szeretetéhes lényét. És látta azt a jelenséget, amely kinyúlt és megérintette őt/őket. És hirtelen ő/ők volt az a másik lény.