HÁBORÚS EREKLYE

EGY

Az öreg csatagép a városka főterén rostokolt, tehetetlen ágyúi a poros út mentén végigmutató ujjakként, céltalanul meredtek előre. Környékét felverte a vállmagasságig érő, sűrű gaz, amely a két yard széles talpak résein át szökött a magasba; korom és guanó borította, a magas oldalvérteket kúszónövények ágai fonták be. A csatagép gazból kiemelkedő orrán, megfakult háborús zománc érdemrendek során csillant meg fáradt fénnyel a leáldozóban lévő nap sugara.

A gép közelében nehéz munkazubbonyokba és bakancsokba öltözött emberek csoportja lézengett; nagy, kérges tenyerük volt, és cserzett, napégette arcuk. Kézről kézre járt egy korsó, amelyből nagyokat húztak. Véget ért egy hosszú munkanap, és az emberek megkönnyebbülten tréfálkoztak.

– Halljátok-e, ne feledkezzünk meg az öreg Bobbyról?! – kiáltott az egyik. Odacaplatott, és a karcos viszkiből löttyintett egy keveset az elülső toronyból éles szögben lefelé konyuló ágyúroncs csövének koromtól elfeketült torkolatába. A többiek nevettek.

– Hogy vagy, Bobby?! – rikkantott az ember. Legbelül, a gép mélyéből halk, cirpelő hang hallatszott.

– Nagyon jól, köszönöm – cincogta egy gyenge hang, amely a torony alatt, egy rostélyból szűrődött elő.

– Szemmel tartod a dolgokat, Bobby, igaz-e? – szólt egy másik ember.

– Világos – hangzott a válasz, egy dinosaurus madárcsipogása.

– Nem fáradsz bele, hogy örökké itt rostokolsz?

– Az ördögbe is, Bobby nem fárad bele! – rikkantotta az ember a korsóval. – Az öreg Bobbynak dolga van, amit el kell végeznie.

– Hallod-e Bobby, milyen gyerek vagy te? – szólalt meg egy tunya nézésű, tömzsi ember.

– Jó gyerek vagyok – felelt Bobby szófogadón.

– Így igaz, Bobby derék gyerek. – A korsós ember kezét felemelve megveregette feje fölött a krómötvözet kortól megfeketedett görbületét. – Bobby vigyáz ránk.

A tér másik vége felől érkező távoli, jajongó hangra mindannyian megfordultak: az erdei úton egy turbógépkocsi közeledett.

– Mi a szösz! Ma nincs postanap – tűnődött az egyik ember. Csöndben állottak és figyelték, ahogy egy kis, poros légpárnás kocsi a mély árnyékból kibukkanva belemerül az út sárga fényébe. Lassan megérkezett a piazára, itt balra fordult és megállt a Blauvelt Provision Company feliratú hullámlemez raktárhomlokzat előtt, a deszkajárda mellett. A kocsitető kinyílt, és egy férfi szállt ki. Közepes termetű volt, egyszerű, városias fekete kezeslábast viselt. Firtató tekintettel nézte a raktárhomlokzatot, az utcát, azután megfordult, és az emberekre pillantott odaát. Az utcán át megindult feléjük.

– Melyik maguk közül Blauvelt? – kérdezte, amikor odaért. Hangja ráérős volt és hűvös. Szeme egyikről a másikra rebbent.

Egy tagbaszakadt, fiatalos férfi, szegletes arccal és napszítta hajjal, emelt egyet az állán.

– Én vagyok – szólt. – Maga kicsoda, uram?

– Nevem Crewe. A Hadianyag Felszámoló Bizottság tisztje vagyok. – A jövevény felnézett a föléjük tornyosuló nagy gépre. – Óriás Bolo, XXV-ös – állapította meg. Látta, hogy az emberek tekintete Blauveltre szegeződik. – Jelentették nekünk, hogy egy élő Bolo van itt. Tisztában vannak vele, hogy milyen veszélyes játékot űznek?

– Az ördögbe is, hiszen ez csak Bobby – szólt az egyik.

– A város kabalája – toldotta meg egy másik.

– Ez a gép lerobbanthatja a városukat a térképről – mondotta Crewe. – És vele együtt a dzsungel egy jókora darabját is.

Blauvett vigyorgott; szeme körül az incselkedő vonások sanda kifejezést kölcsönöztek arcának.

– Ne izgassa fel magát, Mr. Crewe – mondotta –, Bobby ártalmatlan...

– Egy Bolo sohasem ártalmatlan, Mr. Blauvelt. Harci gép, semmi egyéb.

Blauvelt odacammogott és belerúgott egy rozsdás talplemezbe.

– Nyolcvanöt év itt, ebben a dzsungelben megviseli az ilyen gépezeteket, Crewe. A fák nedve és kigőzölgése úgy eszi a krómötvözetet, mintha cukorka volna. Az eső savas, átkozottul gyorsan megeszi a felszerelést, alig tudjuk elég gyorsan fedél alá vinni. Bobby még tud néhány szót beszélni, de ez minden.

– Bizonyos, hogy nagyon le van romolva, de éppen ez az, ami veszélyessé teszi. Bármi felgerjesztheti visszavágó harci áramköreit. Intézkedjék, hogy mindenki hagyja el a térséget, és akkor majd gondjaimba veszem...

– Nem gondolja, hogy túlságosan gyorsan akar cselekedni ahhoz képest, hogy csak az imént toppant a városunkba? – szólt Blauvelt rosszallóan. – És mit akar tenni?

– Rátüzelek egy impulzust, amely semlegesíteni fogja azt, ami még megmaradt a számítóközpontjából. Ne aggódjék, a dolog veszélytelen...

– Hallja-e – kottyant közbe egy ember hátulról –, ez azt jelenti, hogy többé nem fog tudni beszélni?

– Úgy van – hagyta rá Crewe. – De azt is jelenti, hogy többé nem tud tüzet nyitni magukra.

– Lassan a testtel, Crewe – förmedt rá Blauvelt. – Maga csak ne vacakoljon Bobbyval. Mi úgy szeretjük, ahogy van. – A többiek előremozdultak, és fenyegető kört alkottak Crewe körül.

– Ne beszéljen ostobaságokat! – figyelmeztette Crewe. – Mit gondol, jót tenne a városának egy sortűz valamelyik Szárazföldi Ostromegységtől?

Blauvelt kuncogva elővett a mellényzsebéből egy hosszú szivart. Szippantott egyet, és kiáltott:

– Rajta, Bobby, adj le egy lövést!

A gép hatalmas tömegének legmélyéből halk kattanás hallatszott, azután egy éles csattanás! Az ágyúcső kormos szegélyű torkolatából sápadt lángnyelv csapott ki. A tagbaszakadt férfi gyorsan előrehajolt, és meggyújtotta a szivarját a lángnál. A többiek ujjongva nevettek.

– Bobby megteszi, amit mondanak neki, ez minden – szólt Blauvelt. – És minek erről sokat beszélni. – És úgy mosolygott, mint aki nem ismeri a tréfát. Fehér fogai villogtak.

Crewe visszahajtotta kabáthajtókáját; egy ragyogóra fényezett kis jelvény villant meg alatta.

– Gondolják meg, hogy kikezdenek-e a Konkordátum egyik tisztjével – tette hozzá.

– Lassan a testtel, Crewe – kiáltott fel egy sötét hajú, keskeny arcú fickó. – Magát nem azért küldték ide. Hallottam magukról, a Felszámoló Bizottság embereiről. A maguk feladata ócska lőszerek, elhagyott felszerelés és más hasonlók felkutatása. Bobby nem elhagyott jószág, ö a város tulajdona. Már csaknem harminc éve az.

– Őrültség. Ez harci felszerelés, az Ürhadsereg tulajdona... Blauvelt féloldalasan mosolygott.

– Álljon meg a menet! Nekünk mentességünk van. Irás nincs róla, de pillanatok alatt készíthetünk. Hivatalosat. Én vagyok itt a polgármester és a kerületi kormányzó.

– Ez itt a település minden lakójának, férfinak, nőnek és gyermeknek az életét fenyegeti – pattogott Crewe. – Az én feladatom a tragédia megelőzése.

– Felejtse el Bobbyt – vágott közbe Blauvelt. Kezével a szántóföldek mögött emelkedő dzsungel fala felé intett. – Amott százmillió négyzetmérföldnyi szűz területet talál – mondotta –, ott azt tehet, amit akar. Még elemózsiát is eladok magának, de a mi kabalánkat hagyja békén, érti?

Crewe ránézett, azután körbejárt tekintete a többieken.

– Ostobák – mondotta. – Mindannyian, egytől egyig.